Archív

Cigánynak születtem és szegénynek is. Egy hatgyermekes családban harmadik gyerekként, első lányként. Anyám sem írni, sem olvasni nem tudott. Nem könnyű élet ez, főleg, ha nem kéri és nem ezt várja az ember.

A küszöbön állok, és onnan figyelem, ahogy a matek leckével bíbelődsz. A ceruzád végét rágcsálod, forgatod a szádban, ráharapsz, kalandozol. Nyár van, és én mégis számolással kínozlak, közben magam is számolok.

Férjem utolsó pekingi útján rosszul lett, és hazaérkezve egy hatalmas daganattal együtt kivették a fél veséjét. A váltakozó gyógyszeres és műtéti kezelések sora alatt ápoltam, és vittem az ügyeket az alapítványban, amelyen közös életünk alapult.

Koraszülött voltam, 2500 grammal jöttem a világra, 3 héttel korábban, mint kellett volna.

Gyerekek, én erre a pályázatra nem írhatok, mert nem vagyok Anyu. Úgyhogy nekem tuti nuku Terézanyu. De akkor is írok. Nem sírok, hanem írok.

A változás sokszor látványos. Bekerül a hírekbe, mindenki erről beszél, eltitkolni sem lehet. De megtörténhet csendben, észrevétlenül, jóformán sejtszinten. Az én változásom ilyen volt, és mint mindig, a történéseket a karmám irányította. Nem vagyok buddhista, de hiszek a Sorsban, tudom, hogy nincsenek véletlenek, sem pedig értelmetlen történések.

Azon a júliusi napon úgy tűnt, nyugvóponthoz ér az életünk: megígértem a kölyöknek, hogy viszontagságos négy évünk után az érettségire saját, külön nyíló szobában készülhet fel, s most röpködve rendezgette számlálhatatlan díszpárnáját, apró fényfűzéreit az új albérletben.…

Harmadik alkalommal ültem a pszichológusnál. Egészen eddig egy izgalmas beszélgető shownak fogtam fel, én mesélek magamról és a kapcsolatomról, ő bólogat, néha kérdez valamit, letelik az ötven perc és kifizetem a tizenegyezer forintot.

Reggelente állok a tükör előtt, munkába indulok: csinos szűk ruha, enyhe smink, ékszerek diszkréten, kezemben a szuper céges autóm kulcsa, már néhány emailt meg is válaszoltam éhgyomorra, fel is idegesítettem magam. Legalább 6 megbeszélésen lesznek kíváncsiak ma is a véleményemre.

Szerintem én a létező összes kifogást felsoroltam már életemben. Kezdve a klasszikus „vastag a csontom”, „ilyen az alkatom” szövegektől, haladva a „nem is vagyok olyan kövér”, „vannak nálam sokkal kövérebbek” rigmusokig. Meg amúgy is, mindenki gonosz, aki beszólogat a súlyomra, hát nézzen már magára!