Gyerekek, én erre a pályázatra nem írhatok, mert nem vagyok Anyu. Úgyhogy nekem tuti nuku Terézanyu. De akkor is írok. Nem sírok, hanem írok.

Sőt, hogy tovább súlyosbítsam a helyzetem: én még nyerni sem akarok. Egy dolgot viszont nagyon szeretek: csendben kilógni a sorból.

Úgyhogy tuti nuku Terézanyu ide, tablet kampec oda, én csendben kilógva belevágok.

Most pedig következzen az invokáció, tudjátok a görög ódákból az az izé:

„Kérlek, kedves égiek, segítsetek nekem onnan fentről, potyogjon át rajtam a bölcsesség, mint húsleves a tésztaszűrőn és maradjon a papíron a sok betűtészta, lehetőleg érthető sorrendben kirakva. A tészta-szavak között kérlek ne szerepeljen a „tarifacsomag”, a „politika” és a „régen minden jobb volt” kifejezések és ha lehet a szavak szóljanak inkább arról, hogy mit is jelent számomra a reneszánsz. Köszönöm!”

Szóval: becsukom a szemem. És … némi mormolás után úgy érzem először mégiscsak illik bemutatkoznom.

Attila vagyok, 37 éves és 2 napja nem iszom. Voltam ugyanis egy esküvőn 2 napja szombaton, ott muszáj volt pár jégert meginni, de amúgy általában tényleg nem iszom. Jólvan-jólvan, a saját esküvőmön is ittam, de az meg négy éve volt. Akkor voltam jézusi korban, 33 éves boldog csávó.

És akkor most képzeljétek el, hogy ez a 33 éves boldog csávó az élettől mattot kap. Ott szépen a jézusi kor derekán ugyanis megkaptam azt az életfeladatot, amit nem láttam jönni. És most jönnek a kevésbé vicces részek, de ígérem lesz még vicc. Szóval az esküvőm után kicsivel elbúcsúztam Édesapámtól, majd 3 évnyi kemény betegség-küzdelem után drága feleségemtől, Terézanyu Tóth Katától is. Én pedig itt maradtam mozaikcsaládban 2 gyerekkel 3 nagyszülővel és pislogtam az ég felé, hogy: „Ez most komoly?”

És bizony, hamar jött a válasz, hogy ez komoly. Az apróbetűsben ilyenek is vannak néha. Lehet nem olvastam el előre, de benne van a csillagozott részben, hogy bárkivel bármikor fordulhat a világ, akár egy nap alatt kettőt is. Viszont én a szerencsések közé tartozom a szerencsétlenül jártak között: az égiek ugyanis Kata halála óta nagyon sokat súgnak nekem.

És elsősorban azt súgják: a nehéz sors kiváltság.

Nem büntetés, nem rossz tréfa, hanem kiváltság, mellyel varázslatot lehet művelni. Eleinte furcsa volt, hogy anyagi világban nem létező hangoknak engedelmeskedek, de annyira erősek és egyértelműek voltak, hogy hagytam magam. Mi bajom lehet, gondoltam? Ennél nagyobb pofon csak nem jön, na jó, még a maradék családot elütheti a busz, de annyira brazil szappanopera már csak nem lehet az élet – úgyhogy inkább elkezdtem figyelni. Egyszerre figyeltem a belső hangra és felső égi vezetésre.

És ezek ketten valami csodát kezdtek el művelni.

Megtanítottak sok mindenre és 5000 betű biztos, hogy kevés arra, hogy minden tanítást sorra vegyek. Rá kellett jönnöm például, hogy a halál nem is olyan félelmetes, a lélek tényleg örök, a szeretet ereje végtelen, a saját sorsomért pedig én felelek. Jó kis hangzatos hippi mondatok ezek, de ha olyan mély földbedöngölős tapasztalásból és olyan tiszta forrásból jönnek, ahonnan én kapom őket, akkor már teljesen máshogy hangzanak.

Ezek a külső és belső hangok teljesen átalakították a lényemet, a testem-lelkem-gondolkodásom egészét és mivel a család körülöttem gyakorlatban is érzi mindennek hatását, úgy érzem nem tarthatom örökké a ház falain belül az útmutatásokat.

Egy ÉDESANYA elvesztése egy kisgyermekes családban olyan tragédiaként jelenhetne meg bulváros szalagcímekben, amitől könny szökik az ember szemébe és közben önkéntelenül arra is gondol: “Jaj Istenem, szegény párák, hogy bírják?! Jaj, csak velem ne történjen soha ilyen!”

Aztán némelyik családdal mégis megtörténik. Nálunk például ez a jézusi kor olyan keresztet hozott, amit cipelni egyszerre ménkű nehéz es egyszere felemelő. Annyi szép átalakulást indukált már a tragédia a 4 éves kisgyermektől kezdve, az örökbefogadott 9 éves nagylányon át, két mozaikcsaládos apán és nagymamákon keresztül a 70 éves nagypapáig, hogy én csak pislogok.

Pedig nincs nálunk parancsszó, nincs akcióterv és nincs fogcsikorgatás, mégis mindenki a szeretet mentén, ereje szerint a lehető legtöbbet teszi azért, hogy ne csak túléljünk, hanem csupa nagy betűvel ÉLJÜNK is ezen a bolygón. Egészen addig, amíg engedi a sors.

Élünk, sírunk, nevetünk, minden érzést és gondolatot asztal fölé teszünk és bízunk benne, hogy az égiek vezetésével olyan utat tudunk bejárni, ami inspiráló számunkra is és a környezetünknek is adhat valami újat.

Például azt, hogy lehet a gyász másmilyen, hogy lehet a törődés fárasztó is és gyönyörű is egyszerre, hogy a hála csodát művel a legnagyobb mocsok közepén is, hogy lehet az ölelés gyógyító erejű a harcos lelkek számára is. Meg persze mindannyiónknak, akik itt ezen a kis Földnek nevezett edzőteremben szeretetre gyúrunk.

Én hálás vagyok minden nap, hogy csatorna lehetek ég és Föld között és a tetteimmel beszélhetek:

Most már látom, hogy nincs az a csapás, ami alól a szeretet ereje ne tudna felemelni, nincs az a nehéz helyzet, amin egy szerető közeg ne tudna enyhíteni. Ilyenek vagytok ti is, Terézanyuk és jelöltek, szervezők és támogatók: szeretetbe mártjátok a lelkeket, egymáson segítetek, sokszor a földi pokolból emelitek ki egymást és hittel mentek előre. Nálatok nincs „tarifacsomag”, nincs „politika”, nincs „régen minden jobb volt”, hanem előre nézés van és szeretés. Kívánom nektek a legjobbakat, férfiként és anya-apaként, legyetek még sokáig így együtt, mert ha bárminek van értelme ezen a Földön, akkor az a bátorság és a szeretet-tett.

Itt pedig abban nincs hiány.