Azon a júliusi napon úgy tűnt, nyugvóponthoz ér az életünk: megígértem a kölyöknek, hogy viszontagságos négy évünk után az érettségire saját, külön nyíló szobában készülhet fel, s most röpködve rendezgette számlálhatatlan díszpárnáját, apró fényfűzéreit az új albérletben.…

A telefon 14.17-kor rögzítette a hívást, amit a tűzoltóság felé indítottunk.

Áramköri meghibásodás, lobogó lánggal égő áramelosztó doboz az előszobánkban, koromfekete falak, utcán anyjáért remegő gyerek, tűzoltók megérkezéséig tüzet csitító anya. Címszavakban ez lett annak a délutánnak a leltárja.

Hat óra lehetett, amikor kiengedtek a toxikológiáról, és a kórház kapujában – fegyelmezetten, mint aki csak a büfébe ugrott be a nagy melegben egy félig hűtött mentes vízért – elköszöntem a portástól, aki aggódva nézett a zilált külsejű nő után, majd rendkívül praktikusan elővettem a telefonomat, hogy megterveztessem vele a BKK-útvonalat – ahogyan szoktam minden utamnál. Kiindulási pontként okosan jelölte a tartózkodási helyemet, csak a célállomást követelte szelíden. Hova megyek?

Időbe telt, míg az agyam összerakta a választ: nincs cím, mert nincs otthon.

Nincs Otthon.

A kölyök – aki cserébe engem “asszony”-nak hív – már barátoknál volt, biztonságban. Elindultam hát a Duna felé. Gyerekkoromtól a vizek gyógyítottak: a Tisza, aminek a partján születtem, és az Adria, ami akkor még a hazámhoz tartozott. Most mindkettő messze volt, de én a Dunát is szerettem.

“A folyók elnyelik a bánatot.”

Elnyelték.

Az égiek azonban tudták, hogy ez nem lesz elég a változáshoz, ezért két nappal később a megbízásaimat is elveszítettem.

Projektekről lévén szó, ez azt is jelentette, hogy a megelőző hat hónapom minden munkája kárba veszett. A kölyök közben átesett egy műtéten, ami rutinnak ígérte magát, de komplikációkkal terhelődött, és éjjeli mentőzések, meg lórúgás bogyókkal sem csillapítható fájdalmak követték.

Hetekig négy kulccsal éltünk. Az első a régi albérleté volt, aminek a kitakarítása még ránk várt. A második a kigyulladt lakásé, ahol sziszifuszi munkával napokig koromtalanítottuk maroknyi ingóságunkat, zsákoltuk be menthető életünket. A harmadik a baráté, aki kölcsönadta a krízis idejére a saját lakását. A negyedik a másik baráté, akitől új otthonunkként béreltük.

Csak ez a nyár érjen véget – ez volt az imánk.

Véget ért.

Most egy ablak előtt ülök, ahonnan különféle tűzfalakra nyílik kilátásom. Van közöttük vakolatlan, vörös téglás, van tojáshéjra festett szépen vakolt, és van olyan, amit erős indákkal szőtt be a vadszőlő. Nem préselnek össze, a fény is belopakodik közéjük. Az ablak fémkaspóiba cikláment meg borostyánt vettem, és zilált nyarunk egyetlen növénytúlélője, Sárkányka is bizakodva nézi a tűzfalak felett kékellő keskeny égszeletet.

Egy szobában élünk a kölyökkel, de életszövetségben ez könnyebben viselhető.

Ülök tehát az ablak előtt, és kérdezem: mi történt.

  • Semmi. Rég láttalak – felelem.
  • Pedig hát itt éltünk egymás mellett.
  • El-éltünk egymás mellett.
  • Jól vagy? – kérdezem.
  • Most már igen – mondom, és belemosolygok a szemembe.
  • Hogyan tovább?

Ó, a hogyan tovább… A kérdés, amiben benne rejlik a válasz.

A Péterfy kórház toxikológiáján – túl a vizsgálatokon, már csak az adminisztrációra várva – hátradőltem a kényelmes székben. (Talán annak a nyugalmával, hogy a kölyök jól van, s az ingóságunk sem vált füstté.) A vizsgáló kiürült, a mentősök elköszöntek, az ápoló újabb beteg után nézett, a kedves-kontyos asszisztenshölgy pedig talán nyomtatópapírért ment. Ketten maradtunk a főorvossal. Egy hokedliszerűségen ült, tapintatos bizalmassággal picit előredőlve, kezét maga előtt összekulcsolta. Csend volt. Csodálatos nyugalom. Néztük egymást.

  • Maga nagyon erős asszony.

Hallgattam. Újra csak néztük egymást.

  • És most hogyan tovább? – kérdezte még csendesebben.
  • Nem tudom. Anya vagyok.

Mindketten tudtuk, hogy ennél erősebb érvet nem lehet mondani, ez a két szó önmagában utat vág a tövises bozótoson is.

  • István ad magának egy törölközőt. Zuhanyozzon le, attól majd jobban érzi magát, meg az utcán is kevesebben fogják megnézni.

Nevettünk.

A kölyök – elképzelésem szerint – azt az éjszakát a barátoknál töltötte volna. De neki nem elképzelése volt, hanem döntése. “Mit gondoltál? Hogy magadra hagylak? Ha te az utcán alszol, akkor én is.”

Egy üres szoba deszkáin feküdtünk egymás mellett. Néztem a pofiját, ami éjszaka mindig babaarccá kerekedik, és folyt a szememből a koromfekete könny. Nem a bánattól. Attól, hogy életszövetségesem van.

Ülök tehát az ablakban, és arra gondolok, hogy amit jó ideje hurcoltam magammal – mint az állat a levedlett szőrt, vagy a kígyó a tavalyi bőrt, amibe belegabalyodott -, az egyetlen nyár alatt mind leszakadt rólam. A dolgok – lakás, munka – megoldják magukat, hiszen “anya vagyok”.  Végre találkoztam önmagammal is, akit évek óta kerülgettem az irgalmatlan igavonásban. De ez a nyár mutatott valami rejtelmeset is. Hogy lehet egymás szemének fényénél melegedni. Hogy van embermeleg. Ez lett az újrakezdésem alapköve.