Sosem volt klasszikus értelemben vett gyerekkorom, amit a gondtalanság, jelenben élés és a naiv örömelv fogalmaival lehet körülírni, így abban a – nevezzük úgy – „időszakban”, amit felnőtté válásom előtt éltem, rögtön három fogadalmat is tettem. Kettő egészen megfogható volt, kamasz koromban fogalmaztam meg őket. Elhatároztam, hogy sosem megyek férjhez, és nem lesz gyerekem. Képtelenségnek tűnt alávetni magam kényszereknek, melyek mellett nem lehetek szabad. Féltem olyan emberek mellett lenni, akiket talán nem értek majd, és akik talán nem értenek engem. Nem éreztem, hogy bárkivel megtalálhatom a közös hangot.

Harmadik fogadalmam homályosabb volt, korábban született meg, mint a másik kettő, és mindenképpen ködösebb volt, még a magam számára is ijesztőbb, így senkinek nem mondtam el. Úgy saccoltam, hogy húsz-harminc éves koromig akarok élni, de negyven éves korom után kizárt. Megfogadtam, hogy nem lesz tovább. Ennyi nekem elég lesz és utána én bizony bánatomban meghalok. De legalább nem leszek csúnya néni, aki unalmas, és hülyeségeket beszél, amivel mintapéldája annak, hogy mennyire hiábavaló minden.

Ma is látom magam kis fürdőruhámban, amint ülök kint a tópart beton partján, a törésekből hangyák másznak ki-be, felfoghatatlan rendben, bántóan süt a nap, csillogtatja a vizet és nekem sírhatnékom van, miközben a többiek vígan úszkálnak. Nem azért sírnék, mert hiányoznak a szüleim, hanem, mert nem értem, mi az élet értelme és mit esznek rajta a többiek.

Nyolc év körüliként értettem meg, hogy a halált senki nem kerülheti el. Ezt rendkívül igazságtalannak éreztem: a közös sorsot, a hiábavalóságot. Bármit csinálsz, minden ugyanúgy végződik. Egy idő után nem hittem abban sem, hogy én majd elkerülhetem a halált, ha erősen összpontosítok, és sosem csukom le a szemem. De azért úgy gondoltam, adok ennek az egésznek egy kis időt, bár elnézve szüleimet, akik folyton aggodalmaskodtak mindenen, nagyszüleimet, akiket még kevésbé értettem, nem sok esélyt láttam rá, hogy sikerül valami jót kihozni belőle.

Kislányként nem örültem semminek. Magányos voltam, keveset nevettem. Álmodoztam és minden nap azt képzeltem, hogy másnap végre elkezdem jól érezni magam. Könnyedén kelek ki az ágyból, könnyű lesz lenni. Majd minden este úgy feküdtem le, hogy másnap még újrakezdhetem, és megpróbálhatom jól érezni magam. Gyűlöltem gyerekségem, mindig felnőtt akartam lenni. A könyvtárban csak a felnőtt részlegen nézelődtem, és bár semmit nem értettem a könyvekből, reméltem, hogy legalább az olvasók felnőttnek néznek. De ez nem jelenti azt, hogy furcsa kislány voltam. Én egy teljesen átlagos gyereknek tűntem, nem voltam csodabogár. Jó kislány voltam.

Miután átevickéltem a gyerekkoron, egy időre szebb arcát mutatta a világ. Írtam egy esszét, ami változást hozott. Egy pszichológiai tanulmányi versenyen vettem részt. Két kérdést lehetett feldolgozni. Vagy arra kellett válaszolni, hogy van-e lelke az állatoknak, vagy arra, hogy mi a játék értelme. Mivel előbbire még ma sem tudom a választ, a játékosat választottam. Mindig irigyeltem az önfeledtséget, amit másokon láttam e tevékenység közben, és amit olyan ritkán tudtam magam elérni. Ennek az írásnak köszönhetően lettem pszichológus. De amennyire sokat látok néha másokból, annyira nem láttam magam jó ideig.

Egy nap – és ez már majdnem húsz éve volt – olyan jól éreztem magam, hogy, ha csak pillanatokra is, de megállt számomra az idő. Meggyőződésem szerint ez az élmény vitt arra, hogy megszegjem a házasságra és a gyerekre vonatkozó fogadalmam. Senki nem vont felelősségre miatta, de ahogy öregedtem, megint egyre többször talált meg a szomorúság. Hiába lettem felnőtt, jött és nem eresztett. És ennyi tapasztalattal a hátam mögött tudom, hogy ez már mindig így lesz.

Még sosem történt meg, hogy ne tudtam volna kikelni reggel az ágyból. Hogy a hangulatom miatt elsírtam volna magam idegenek előtt. A depresszió ezerarcú. Én jól funkcionáló vagyok. Sőt, elég gyakran tudok örülni, kapcsolódni. Sok mindent megtanultam.

Most éppen tavasz van, ami engem is feldob, bár legjobban a nyarat szeretem. Tehát most tavasz van, és mivel tudom, hogy valószínűleg egész életemben többé-kevésbé nyugtalan, nyughatatlan és végső soron boldogtalan leszek, arra összpontosítok, ami állandó: az univerzumra. Ez egy, hogy konyhanyelvet használjak, túlélési stratégia.

Megyek fel a hegyen. Balra virágzó meggyfák, megöregedett fehér szirmaikat úgy viszi a szél, hogy legyen még idejük ringani egy keveset. Feljebb érek, a dombtetőre. Nagyon meredek, nagyon. Csúszós cipőben lehetetlen megpróbálni. A nyakamban dobog a szívem, amit nagyon szeretek. Mielőtt még meglátnám, érzem a frissen vágott fű illatát, idén először. Megyek még feljebb, rügyező fa legnagyobb ágának legmagasabb ágán trillázik egy énekesmadár, még annál is szebben, mint ahogyan a gyerekek madárhangot utánzó sípja szokott. Érdekel, hogy vajon miért ott énekel, miért most és miért úgy. Egyedül van.

Nemrég töltöttem be a negyvenet. Az összes fogadalmam odavan. Élek.