– Nézd, kislányom, ez olyan, mint az olló távolodó élei: most még csak kicsit különböztök egymástól, de az évek során ez egyre jelentősebb lesz majd… – próbálta védeni az apa a szakmunkásképzőből kirúgott, balhés sráctól egyszem jótanuló-jósportoló gyermekét.
Na, akkor vegyük a reklámokat. (Állítólag jó szonda, hogy a társadalom mit gondol rólad.) Ha nem vagy minimum 175 centi 90-60-90-es, szőke, kék szemű istennő, akkor eleve egy körből kimaradsz. Sebaj, még mindig lehetsz szigorú arcú – blúzos, aki ért hozzá, hogy a perem alatt is minden rendben legyen.
Néha csak bambulok a kocsim ablakán kifelé ebbe a „gyönyörű” világba. Hallom a madarakat, érzem a napot, figyelem a várost ahol élek, aztán sóhajtok egy nagyot, ezzel próbálom tovább fújni a stresszt, ami nap, mint nap beül az ölembe és ott zsizseg.
Mennyi? Hát harminc! De kilenc biztosan. Mint a macskáknak. Ja! És mindig talpra esnek! Nincs más választásuk. Hiába törölgetik olykor a könnyeiket, soha nem lehetnek gyengék.
Ujjtörés tesi órán, az első bringázás során felhorzsolt térd, amikor mezítláb szaladgálva egy méh fullánkja a talpamba állt, és persze az első szerelem; mindegyik fájdalmas emlék. Bár egyik sem volt kellemes, de mivel mindegyiknél az első alkalomról beszélhetünk, örökre az emlékezetembe égett.
Hát már megint itt vannak, pofátlanul tolakodnak be az ablakon az új nap első fényei… Még nem nyitom ki a szemem, élvezettel hallgatom a mellettem még alvók szuszogását. Az egyik a hasamhoz gömbölyödött, a másik a hátamba furakodott. Most bezzeg alszanak. Éjszaka vajon miért nem tudnak így aludni?
– Az a fiú ott téged bámul! – állította határozottan Tami, szokásos sétánk alatt a nagy szünetben. – Melyik? – ámuldoztam, s szégyenlősen sandítottam a megadott irányba.
… avagy életem színdarabja több felvonásban Első felvonás Reggel 6:30, a telefon kegyetlenül zenél. Még félig az álom mezsgyéjén járok, de már nyitva van a szemem, és bármennyire is szeretnék visszamenekülni az álomba, amit később sehogy sem tudok visszaidézni, muszáj felkelni.
Ma reggel is ötkor csörgött az óra. Már előtte fent voltam, mert egy percig úgy éreztem félálmomban, mintha a kedvesem ölelne, és próbáltam tisztázni, hogy hová tűnt az ágyamból, amikor kinyújtottam a kezem és kerestem.
Szemezek a cserépkályhával… Már egy órája térdelek előtte, reménytelen küzdelmet folytatva az elemekkel. A nedves fa és a tűz kioltja egymást. Küzdök. Nézem, ahogy az utolsó csepp begyújtó folyadékkal átitatott akácfáról elillan a láng, enyhe perzselést hagyva maga után.
