Archív

Nehogy már pont egy ilyen díszszingli beszéljen nekem az anyaságról! – mondhatja most bárki. De kutyából is lesz néha szalonna, díszszingliből is lehet odaadó szülő: én boldog és szerencsés anyukája vagyok egy édes kis kétévesnek.

Úgy történt, hogy ácsorogtam egy kép előtt a British Múzeumban, Londonban. A terem zsúfolásig tele volt Madonna karján ül szent gyermek- típusú képekkel. Pufók simaképű, gömbölyű karú-lábú angyalkák arcvonások nélküli, kifejeztéstelen szemű, erősen retusált nők karján. A festészetnek eme vonulata nem érint meg, de felfigyeltem egy festményre.

Gyanútlanul rohantam a szokatlan februári hidegben az utcán, koszszürke volt minden, és térdig latyak, szóval utáltam nagyon, haza akartam végre érni az albérleti szobámba, a meleg, sárga lámpafénybe, amikor hirtelen az aszfaltból elibém nőtt egy merő mosoly fiatalember színes szoknyában, és nem engedett tovább menni.

Egy aktuális felmérés szerint a magyar nők 0.3 %-a elégedett a külsejével.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egy régimódi kávézó, ahol hatalmas bögre kávékat és isteni habos sütiket szolgáltak fel.
A kávézó volt a három barátnő törzshelye időtlen idők óta.

Ha én tükör lennék, borotválkozó tükör lennék. Férfit tükröznék kora reggel, borotválkozás közben. Mert abban, ahogy egy férfi borotválkozik, benne van minden. Áll a mosdókagylónál, sötétkék fürdõköpenyben, vagy derekára tekert törülközõben, csípõcsontjára simul a frottír, mint egy nõi tenyér. Bõre szappant lehel, fürdõsót, a fogkrém kupakját még nem tekerte vissza.

Zuppa, Zuzi, Zuppa (lásd: szuper) hallom ezredszerre, miközben orral fúródom a friss, jéghideg hóba. Úgy rémlik, a bal lábam a síléccel fenn maradt a hegytetőn, a másik viszont szerencsésen leért az aljára. Magam a kettő között kinyúlva, mintegy két kilométer hosszúságban, lejtőformán. Nóproblém? – farol mellém aggódva Helmut, a bajuszos osztrák síoktató.

Az ember legjobb barátja – ha az ember történetesen kisgyermekes szülő – a Kisvakond. Vagyis Makom, ahogyan két éves lányom nevezi őt. Pláne jó barát azokon a téli, szürke, taknyos és influenzás napokon, amikor reggel nyolckor egy bögre forró vízbe beleteszek egy teafiltert, és délután négykor veszem észre, hogy elfelejtettem meginni, és enni se volt időm.

Karácsony előtt, hamis vonatjeggyel utaztunk Lisszabonba hárman csajok, egyikünk barátnőjéhez. Néhány nap vakációt akartunk, csak mi nők, együtt: mindegyikünk futott valaki vagy valami elől.

Minden újszülött ufo. Jól tudja ezt minden kétéves, ám később ezt hajlamosak vagyunk elfelejteni, pedig fontos. Nem tudjuk ki ő, honnan jön, hova tart, miért éppen minket választott? Mi meg miért éppen őt hívtuk meg erre a közös kalandra?

Én megpróbáltam. Tudom, hogy aki elment, meg kell gyászolni, és aztán el kell engedni. Vagy legalábbis ezt olvastam, hogy a halottainkat előbb-utóbb el kell engedni, hadd élhessék végre saját életüket.