Archív

Harmincas, egyedülálló nő vagyok. Egy kisvárosban lakom, van egy kényelmes, biztos állásom. Nem hoz túl sokat a konyhára, de a főnököm és a kollegák tisztelettudó emberek, a környezet, az irodám is kellemes hangulatú. A munkám napi rutin, így nincs sok sikerélményem, ezért ambicióimat máshol érvényesítem.

– Évikém, nem maradhat egyedül ilyen fiatalon, csak azért, mert gyerekei vannak. Tudom, hogy nehéz ügy, de mi lenne, ha kipróbálná azt az internetet? A Sanyi húga is így jött össze egy pacákkal. – mosolyog a szemüvege fölött a gangon a szomszéd Ilonka néni.

Régen történt eseményt elevenítek most fel, amit ha hiszik, ha nem, a huszadik század végén esett meg velem. Az országhatártól nem messze, a 20 kilométerre lévő romániai kisvárosban éltem Nagyszalontán. Az 1989-es forradalom utáni években sokan jártak át Magyarországra idénymunkásként dolgozni.

Oviban még minden olyan egyszerűnek tűnt. Mindig volt valaki, akivel kézen fogva kergettem a többieket és együtt rajzoltunk délutánonként, valamint heti rendszerességgel megkérte egy nálam fiatalabb vagy idősebb fiú a kezem. Mert akkor még ez sem számított.

1. rész Rabságba csalva

S-t egy társkeresőoldalon ismertem meg. Némi ellenérzéssel regisztráltam az oldalon, de egy 16 hónapos gyerek eléggé leszűkítette az ismerkedési lehetőségeimet. Gondoltam, valahol el kell kezdenem az ismerkedést.

Kutyatulajdonos lettem vénségemre. Pontosabban kutyababatulajdonos… Vagyis pótmama. Hisz a pici ebet a kicsi fiam kapta névnapjára. Volt is nagy öröm!!! …úgy 5 percig.

Soha nem gondoltam volna, hogy valaha olyan dolgokra fogok panaszkodni anyukámnak, ami engem is idegesített gyerekkoromban, ha szólt érte. Magyarázom a matekot a lányomnak és ő közben pofákat vág, sóhajtozik, és a plafont bámulja.

Ismerem, és ő is ismer engem. Bitek és byte-ok világában összefonódott lelkünk végre egymásra talál. Legalábbis remélem. Este elszóltam magam a chatszobában, hogy másnap suliba megyek. Ő már régen megígérte, ha egyszer ott leszek, odajön, és figyelni fog. Persze ez abszurd. Hogyan vehetne észre a pályaudvari forgatagban? Hiszen azt sem tudja, hogy nézek ki.

Néhány évbe és egy-két elfuserált kapcsolatba beletelt, amíg rájöttem, hogy én nem vagyok Kis Vuk.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer Apu kicsi hercegnője, akinek hófehér, piros pozsgás pofija, hosszú aranyszőke loknis haja, égszínkék szeme volt, és ehhez illő fidres-fodros szegélyes fehér ruhácskája.

Mindenki azt szajkózza, a szingli-korszak csak pár évtizede kezdődött, pedig nem így van – Élő példa erre a nagymamám nénje, akinek története mellett nem lehet elmenni anélkül, hogy fel ne bődülnénk: hogy lehet ezt egy életen át kibírni? Pedig Terus anyusnak csak a neve hasonlít Terézanyuéra. Nem volt se szingli, se áldozat.