Kellemes májusi este van, gondolok egyet, sétálni indulok, egyedül, mint mindig. Tömény akác illatot kavar az esti szellő, minden olyan szép, csendes, nyugodt. Egy padhoz érve leülök, a mellettem lévő padon egy fiatal pár igen csak heves csókcsatát vív, becsukom a szemem, és egy régi, nagyon régi május estére gondolok.
A múltkor láttam egy műsort a tévében, ahol egy életvezetési tanácsadó (hát persze hogy life coach) arról beszélt, hogy a klienseitől rendszerint azt kéri, rajzoljanak az életben betöltött szerepeikről egy tortadiagramot.
Az imolai futam pontosan anyák napjára esett. Férjem ötéves fiunkkal elment, hogy köszöntsék az édesanyját. A Mama viszonzásképpen ebéddel kínálta őket, így elhúzódott a látogatás.
Rohadt árva érzés. Így mondta Eszter, mikor megkérdeztem, milyen volt Petivel tökegyedül az első években. A férje akkor lépett le, mikor a kisfiuk megszületett. Rögtön a rajtnál: ahhoz képest az enyém legalább az első három hónapban ott volt velem. Mikor – újszülött anya – a legsebezhetőbb voltam.
Az én életem is álomszerűen indult. A gyerekkorom olyan volt, mint bárki másé. Bár anyám 3 műszakban dolgozott, és három férjet “nyűtt el”, főleg a nagyiék neveltek, de jól éreztem magam így is. Már akkor sem tartottam anyámat túl megbízhatónak.
Minden 2004. március 24-én, egy szerdai napon kezdődött. Aznap derült ki, hogy az én okos, intelligens, szorgalmas és igyekvő férjemnek agydaganata van.
Eszembe sem jutott, hogy előzetesen lecsekkoljam, az anyagi hátterét, a családját vagy esetlegesen elgondolkodjam azon, hogy a díszhím megfelel-e majd a férjnek vagy netalán a későbbiekben gyermeikeim apjának.
Hmm-mmmm. Párkapcsolat. Ekörül forog minden-minden az életben. Ha van azért, ha nincs azért. Sosem tudunk elszakadni a témától. Óvodás koromban még minden olyan egy-szerű volt. Férjem lesz és minimum két gyerekem…
Erősnek kell lenned, mondja az anyám! Ne add fel, szól apám! Segíts, kéri a férjem! A gyerekem meg szimplán csak üvölt, ha el akar érni valamit. Na, de kérem szépen ki menti meg Terézanyut??? Az igazság az kedves olvasók, női társaim, hogy most már nagyon elegem van a „terézanyuságból”, észrevettétek, hogy ez a kifejezés is nőnemű?
– avagy én VAGYOK-e én? –
1970-ben éppen 40 évvel napjaink előtt létemre ébredtem. Anyukám a szülőszobában a faliórával szemben adta elő élete első gyümölcsét, így megfogalmazódott benne az a „szakmai” aggodalom, mely szerint – ez a gyerek el fog késni az iskolából! –
