Archív

Terézanyu-e vagy? Hát én sokkal inkább az vagyok, mint szerettem volna valaha is. Éveken át néztem nyitott nyári szórakozóhelyeken fekete fiúk csillogó idomait, de vagy nem mertem velük szóba állni, vagy kiderült, hogy lájtos dílerek. Szerelmes voltam a legjobb barátomba folyton, aztán hónapokig vártam, hogy észrevesz a kollégám. De nem, soha nem!

Hatvankettő éves vagyok, a szocializmusban születtem. Egy szép ország építő korában, amiből gyerekként csak a Balaton-közeli falu békéjét, a körös-körül erdős dombok és szőlők nyugalmát élveztem. Néha otthon, suttogás bezárt és megvert apáról, de 1956-ot csak felnőttként értettem meg. A gyerekkor gyorsan elröppent.

– Peti?..Alszol?

– Hm..?

– 10 perces fájásaim vannak.

– Még csak egy órája feküdtem le, egész eddig olvastam, had aludjak még egy picit. Majd szólj, ha tényleg van valami.

(Kedves észperente mese Neszeneked-nek)

Egyszer enyelegtem egy Emberrel Keszthelyen.

Megesett, veled nem?! Nem decemberben. Nem egy hegyen, de szép, természetes, szeles helyen. Kellemesben, melegben, szenvedéllyel, rejtve, mert lestek. Negyven gyermek, mert gyermekeket terelek és nevelek egy helyen.

Ülünk a szűk templomi padokban, hétköznap délutáni évfordulós gyászmise. Ugyanazok a nénik, asszonyok zsolozsmáznak, mint tavaly ilyenkor. A maroknyi kis család csöndben imádkozik. Ilyenkor legalább anyura gondolunk. Meg halottak napján, a kötelező temetőlátogatások alkalmával.

Már egészen korán elhatároztam, hogy nekem biztosan sok gyerekem lesz. De ezt minden kislány elhatározza akkor, mikor az életében még azok a legnagyobb problémák, hogy melyik Barbie babára melyik ruhát adja rá. Az évek teltek felettem is, hisz hiába is szerettem volna, vagy szeretném néha megállítani az időt, még nem sikerült szert tennem ilyen képességre.

Hat halott és legalább 20 sebesült, a fele valamelyik végtagját veszítette el, és még csak az első kávén vagyunk túl. Ma a Dunkerque-i csatával indítottuk a napot: egy újabb nyugodt, békés, harmonikus családi vasárnapot.

Csörögni kezd a mobilom, az ex nejem várakozik a vonal másik végén. Szinte látom magam előtt, ahogy műkörmeivel az asztalon kopog.
Szia, Zsolti – mondja bűbájosan –, sokat gondolkodom kettőnkön, hogy vajon hol rontottuk el.