Most is írok. A járvány alatt. De érzem, hogy ez már nem elég. Pedig már naponta írok, amit korábban sose tettem. De hiába élesek a betűk, hiába feketéllnek a fehér háttéren, hiába tűnnek kereknek a történetek, én valahol nagyon messze vagyok. Önmagamtól. Pedig most kéne csak az erő, a felszínen maradni, összerántani a családot, messzire űzni a káoszt, új rendszert kialakítani, visszanyerni az egyensúlyt, hogy menjen, hogy legyen, hogy megmaradjon. A család. A gyerekek. Mi.
Pityereg az istenadta. Hiányoznak neki a kölkök, ő amúgy is olyan magányos, valószínűleg nem is szereti senki, meg persze szükség sincs már rá, minek is él tulajdonképpen. Rázendítek a kortesbeszédre, mindent elmondok neki, amit jómagam is csak az agyammal tudok, a szívem még nem engedte be. Ez így normális, örülni kell neki, kívánhatnánk-e mást, mint hogy képesek legyenek az önálló életre a gyerekeink, blablabla… Na jó, ez nem állapot, kapd a cipőt, lemegyünk sétálni. Igen, most!
– Több vizsgálat kell, de ne féljen, hisz fiatal és szép. A stressz, a hajlam, a környezeti tényezők – ezt is mondja, és közben újra megfogja a kezem, majd hozzáteszi – Mi nők, mindent kibírunk.
Letörlöm magam. Kicsit szégyenkezem. Gyorsan felöltözöm. Kilépek a rendelő ajtaján. Nagyon hideg van itt. Tényleg, olyan, mint egy hullaház. A hajlamom, meg a stressz. Miért nem mondta ki, hogy a boldogtalanság? Itt nem ér ilyen szavakat használni?
Egyre világosabban láttam, hogy az életmódom összefügg szorosan a szokásaimmal, az étkezésemmel, a kapcsolataimmal, a munkámmal és a fizikai teherbírásommal. Hogy minden mindennek a része és kutya kötelességem odafigyelni. Mindig mindenki fontosabb volt, mint saját magam. Fiatalok vagyunk, azt hisszük mindenhatóak vagyunk. Mindent kibírunk.
Időm nem lett több, a prioritások változtak meg. Nőnek látszani – ez került az első helyre.
Eltűnt harminc kiló, felkerült a póthaj, a műszempilla, alapdarab lett a kontaktlencse, a miniruha – csak ne legyek többé nemtelen.
