Amikor először kerestem társaságot magamnak és a féléves gyerekemnek, éppen túl voltam a szülővé válás első sokkján, nyakig ültem egy feldolgozatlan szoptatási kudarc bűntudatában. Az „én tudom, hogy mi kell a gyerekemnek” és a „végleg elrontottam” végletek között libikókáztam nap mint nap. De a legnagyobb bajom az volt, hogy nem volt kihez szólnom. Nem voltak anyuka-ismerőseim, az ismerőseim pedig nem voltak anyukák.

A védőnőmhöz fordultam, ajánljon számomra baba-mama klubot, foglalkozást, ahol új kapcsolatokra tehetek szert. Soha nem felejtem el, amit válaszolt:

– Ne keressen ilyen kapcsolatokat, nincsen arra semmi szükség! Az anyák együtt csak butaságokat beszélnek, és haszontalanságokat tanácsolnak egymásnak!

Hittem is, meg nem is, de elfogadtam, mint akkoriban mindent, amit tanácsolt.

Így aztán maradtam magam, eleinte egy, majd két kisgyerekkel. Beletörődtem, hogy a kisbolt-játszótér-otthon háromszögében fognak telni a napjaim.

Úgy hívom ezt az időszakot: az én #elsőanyaságom.

Talán el volt számomra rendelve ez a mondat a védőnőmtől, és meg kellett járnom a kisgyerekes magány mély bugyrait, hogy tíz évvel később, a második anyaságomhoz már másképp álljak.

Amikor először láttam meg a harmadik gyerekem érkezéséről tudósító két csíkot a terhességi teszten, annak ellenére ragadott magával a szorongás, hogy nagyon vártuk már ezt a babát. De amikor belegondoltam, hogy megint évekre visszakerülök a kismamák beszűkült világába, megfordult velem a világ.

Nem sokkal később aztán kezdeti aggodalmaim helyét átvette a harci kedv: „Most másképp fogom csinálni. Aktivitást és társaságot keresek magamnak és a babámnak!”

És még valami más is motoszkált bennem, most már bevallom. A küldetéstudat. Meg akartam menteni az úton mögöttem járókat azoktól a kudarcoktól, amik elkerülhetőek! Eddigre sok következtetést levontam #elsőanyaságom tapasztalataiból. A legfontosabb az volt, hogy nem szabad magukra hagyni az anyákat!

Egyszerre kezdtem közösséget keresni magamnak és az anyatámogatással, az anyaközpontmodellel ismerkedni. A helyi baba-mama klubba jártam, önkéntes lettem, majd lelkes kezdeményezője újabb és újabb programjaiknak.

Amikor először szerveztem-vezettem anyatalálkozót, a kisfiamhoz felhívtam vidékről a nagymamáját, hogy vigyázzon rá. Jegyzetekkel készültem, vasalt blúzban, sminkben, nagy izgalommal érkeztem. Sokan voltunk. Meséltem az anyaközpontokról, láttam, amint az arcokra kiül az „ez kell nekünk” érzés.

Összeszedtük, mik azok a szükségleteink, amelyekre megoldást szeretnénk találni. Minden probléma mellé szinte azonnal körvonalazódni kezdett egy javaslat is, majd lettek vállalkozó kedvű jelentkezők is a folytatáshoz, megvalósításhoz.

Amikor először megéreztem, hogy anyaként is hatással tudok lenni a környezetemre, még valamire rájöttem: ehhez nem kell smink és vasalt blúz, és nem kell otthon hagynom a gyereket.

Az első évekből ezt a képet őrzöm magamról: a helyi művelődési ház klubszobájában ülök a szőnyegen, blúzom felhúzva, a fiamat szoptatom, a szemem csillog, a körém gyűlő anyatársakkal túlharsogjuk a gyerekzsivajt.

Éppen megváltjuk a világot.

Egy olyan közösséget építünk magunknak, ahol mi, anyák vagyunk a középpontban, mi vagyunk a kezdeményezői, szervezői és élvezői minden megmozdulásnak.

Hetente többször összejöttünk, programokat szerveztünk magunknak-egymásnak. A fiam ebben a közösségben, az Anyahajó Anyaközpontban, sok-sok más kisgyerekkel körülvéve növekedett, én pedig szervező-koordinátor, majd vezető szerepben aktivizáltam magam. Megtapasztaltam, milyen jó a mozgások közepén lenni, kérdezni, biztatni, támogatni. Monotóniáról, magányról már szó se volt, a szervezés feladatai által újra hasznosnak és produktívnak éreztem magam, és más anyákkal megosztva a szülőség nehézségei is könnyebbnek tűntek.

Amikor először hallottam a „sisterhood” kifejezést, még csak tetszett, de nem értettem. Inkább csak éreztem, mit takar. Az idén tízéves Anyahajó vitorlái alatt megtelt tartalommal a szó.

Már rég nem én vagyok a „kapitány”, de még mindig büszkén vallom a közösség részének magamat. Amikor eljutok egy programra, egy olyan női körben találom magam, ahol sok minden alap, ami bárhol másutt probléma lenne.

Legyen a különböző diétáinknak megfelelő ropogtatnivaló? Kellene egy nagy kosár krumplis pogácsa? Rozéfröccs vagy kölyökpezsgő? Szülésfeldolgozás, könyvklub, komatál, ruhacsere? Nem gond!

Csak késve tudsz jönni és hamar menned kell? Hazamész altatni, aztán visszabiciklizel?

Videohívással jelentkezel be a gyermekágyból? Nem gond.

Velünk vannak a régiek: a leköszönt elnökök, a kilépett alapítók, a megbántva távozók, a szépen búcsúzók, a messzire költözők. És jönnek az újak, akik viszik tovább, formálják saját igényeikre, amit elkezdtünk.

Természetes az érzelgősség, és a sok-sok nevetés.

A téma sokszor komolyra fordul, mélyre megy, és valahogy mindig elkanyarodik, messzire a kiindulóponttól.

Halljuk, meghallgatjuk, megértjük egymást. Nők, nővérek, sorstársak lettünk. Együtt, otthon vagyunk.