Hason fekszünk a Bálna-fjord egy magaslatán, puha, fűvel benőtt buckák között. Mellettem a tegnap érkezett barátnőim, élvezzük a májusi izlandi napsütés röpke, de mindent átható sugarait, és elönt valami hálával vegyes bizonyosság érzése: mi mindig itt leszünk egymásnak, akárhová is vessen a sors. Hét bolondos lány, akik az együtt átélt tizennyolc év alatt váltak ízig-vérig nőkké. Hogyan is kerültünk ide?

Vidéki lányként költöztem Budapestre, egyetemi tanulmányaim kezdetén. A veszprémi gimnáziumból egyedül vágtam bele a molekuláris biológus képzésbe, és 2004 szeptemberében ott találtam magam a nyüzsgő fővárosban – magányosan. Introvertált énem hamar rájött, hogy itt bizony nyitni kell az emberek felé, mert különben elvérzek az egyetemi vizsgákon és/vagy becsavarodok. Néhány hónap elteltével már egy hagyományőrző egyesületben vívtam, ahová egy évfolyamtársam unszolására mentem el. Félénk voltam, de a kardforgatás adott egyfajta lelki erőt, és közvetve még valamit: életre szóló barátságokat, melyek életem későbbi hullámvölgyein segítettek át.

Itt ismertem meg Bettyt, a tűzről pattant filmgurut. Egészen pontosan „ő nézett ki magának” engem, és bár eleinte nem tudtam hová tenni, mit lát a szárnyait bontogató Dorkában ez a belevaló csaj, hamarosan elválaszthatatlan barátnők lettünk. Közben napjaim szerves része lett a vívás, és általa egy újabb lelki társ libbent be életembe: ő volt Nóri, akivel egy edzésünk után hosszan söröztünk a pesti rakpart kövein, és a metálzenén keresztül hamar felfedeztük a közös pontot. Míg ő a Műegyetemen biomérnökként gyűjtögette a krediteket, addig én a közeli ELTE Immunológia Tanszékén ismerkedtem a pipettákkal, és alkalomadtán a két egyetem között félúton koccintottunk a sikeres vizsgákra „a Kockában”.

Az idő homályába vész az ötlet eredete, de egy májusi napon Betty, Nóri és Dorka, ez a három nagyon különböző karakter, a Rám-szakadékot mászva megalapította a Rambo-Csajok magját. Zubogó patakokon keltünk át, röhögve cuppogtunk beázott bakancsainkban, és tán még nem is sejtettük, hogy aznap életre szóló barátságot kötöttünk, ami később sorsunk nagy viharain is átsegített bennünket.

Első közös kalandunkon felbuzdulva beneveztünk egy kétnapos szervezett mátrai teljesítménytúrára. Talán a határaink feszegetése, vagy a vágy, hogy csináljunk-valami-nem-hétköznapit volt az a közös pont, ami egy csapattá kovácsolt immáron hetünket: beszerveztük Betty ábrándos lelkületű, ám roppant megfontolt ikertestvérét, Tamarát, és vagány egyetemi bajtársát, a világutazó Esztit. A csapatból nem hiányozhatott Lizi sem, Betty pacsirtahangú, konyhatündér kolléganője, és a Rambo-Csajok köre Barbival, a poéngyáros közgazdásszal lett teljes. Épp csak megismertük egymást, és egyenpólóban, no meg poénból a túranadrágra húzott egyenbugyiban elrajtoltunk a gyöngyösi kiindulópontról egy péntek este, a részt vevő fiúcsapatok elismerő pillantásai közepette. Zseblámpáink imbolygó fényében róttuk a kilométereket a sötét mátrai vadonban, vaktérkép alapján felkutattuk a teljesítendő állomásokat, ahol különböző feladványokat kellett megfejtenünk, majd pirkadatkor megérkeztünk Mátrafüredre. Hosszú éjszaka állt mögöttünk, de hát huszonévesen hajtott minket a kalandvágy, és mikor egyikünk-másikunk elcsüggedt, átlendítettük egymást a holtpontokon – ahogy felnőtt életünk igazán komoly mélypontjain is.

Ahogy anno a mátrai teljesítménytúra stációihoz, életünk fordulópontjaihoz is együtt érkeztünk meg: barátságunk együtt átélt mérföldkövei a hat házasság, hat Rambo-anyuka tizenegy csibész fiókájának világra jötte, két országváltás, két válás, és megannyi újrakezdés az élet minden területén.

Már tizennyolc éve megszámlálhatatlan közös élmény köt össze minket: kacagástól hangos Balaton-parti nyáresték, pincehűs fröccsben fürdő Balaton-felvidéki elvonulás, átzokogott szerelmi csalódások, locsi-fecsi pesti vacsorák, szilaj leánybúcsúk, együtt végigizgult babavárások, családos sütögetések, átventillált karrierváltások… Ők bátorítottak akkor is, mielőtt feladtam volna biztosnak hitt életem, majd átkeltem az Észak-Atlanti-óceánon, hogy egy boldog fejezetet írjak magamnak a tűz és jég országában, a messzi Izlandon világgá csavarogva.

Összekucorodunk a fűbuckák között, hogy lőjjünk egy szelfit – hátha kicsit megáll az idő, és itt maradunk ebben az önfeledt pillanatban –, épphogy ráférünk mind a heten a képre. Még hetekkel később is boldog-büszke örömkönnyekbe lábad a szemem, mikor közös fotóinkat nézem: az álmait soha fel nem adó Betty, a fáradhatatlan újrakezdő Tamara, a táncoslábú nagycsaládos Lizi, a vagány szabadúszó Barbi, az energiabomba úszóbajnok Eszti, a cambridge-i festőművész Nóri, az én drága barátnőim felkerekedtek, és ez a hat belevaló Anyuka megteremtette, hogy néhány napra újra azok a felszabadult huszonévesek lehessünk, mint a mátrai kalandozásunk idején. Mostanra ők már hazatértek a nyárba, itt Izlandon még épp csak zöldell a hegyek lába.

Remélem, egyszer én is egy lehetek közülük. Olyan odaadó, de magát nem feledő Anya, mint ők.