Másnap mégis remegő térdekkel lépek le a vonat lépcsőjéről, és szinte azonnal magamon érzem szúrós tekintetét. A hömpölygő tömeg magával sodor.
A villamoson fülledt meleg van. Rövid nyári szoknyám alatt bekúszik egy hűvös áramlat, és végigcirógatja combomat. Lágy szellemujjak izgatják bőrömet. A testek egymásnak préselődnek, a jármű elindul. Feszeng a tömeg, próbálok félreeső helyet keresni, ahol nem lépnek a lábamra. Ekkor valaki szándékosan nekidől a hátamnak, és megérzem a leheletét, ami végig csiklandozza nyakszirtemet. Biztos, hogy ő az! Nem tudok megfordulni, mert kevés a hely, pedig érzem az állát, ahogy hozzámér. Aprót sóhajtok, az izgalomtól enyhe légszomjam támad.
Szeretnék ordítani, hogy ragadjon meg a derekamnál, és húzzon magához, engedelmeskedjen állati ösztöneinek, mert ez minden vágyam. Tépje le a bőröm, szaggasson ezer darabra, mit bánom én, csak érezzem, hogy akar! Sikítanék: – Falj fel! Idd a vérem, hatolj belém! Tégy magadévá mindenestül! – de mégsem teszem. Csak állok a villamoson, és lúdbőrzök a harminc fokos melegben.
Ahogy jött, úgy illant el mögülem. Át kell szállnom a metróra. Itt kevesebben vannak ugyan, de még mindig bizsergek, biztos, hogy ide is követni fog. Az alagút szele fellibbenti szoknyámat, de szégyellősen utána kapok. Árny tűnik el egy oszlop mögött. Talán látta az egészet… leeresztem a kezem… akarom, hogy lásson. Akarom, hogy a látványtól hörögve rám vesse magát.
A metrón mellém ül valaki. Nem merek ránézni, nincs elég közel, nem lehetek biztos benne, hogy ő az. Talán igen. Szemben, az ablak vibráló tükörképében sem látom tisztán az arcát, csupán az enyémet. Vágytól vöröslő ajkam csillog a nedvességtől, el is pirulok a látványától, meg a rám törő helytelen gondolatoktól.
Az iskolában alig tudok figyelni. Csak fészkelődöm, a nyitott ablakon keresztül az utcát kémlelem, hátha meglátom. Remegek, az altestem lázban ég, a kezem jégcsap. Szaporán lélegzem, néha megszédülök. Próbálok másra figyelni, mint arra, aki űz a város dzsungelében, és próbálok nem törékeny prédaként gondolni magamra, aki mindegy, melyik utat választja menekülésére, úgysem kerülheti el a végzetét. És nem is akarja elkerülni. Sürgeti, elébe megy; pusztulni vágy, elégni az erkölcstelenség és a bűn tüzében.
Vége az órának, a tanár még beszélni akar velem pár szót, de lerázom azzal, hogy sietnem kell a buszhoz. Kilépve az utcára egy pillanatra megállok, és körbetekintek az alkonyatban.
Akárki lehet Ő. A fiú az újságos stand mellett, a pasi az étteremnél, vagy az a férfi, aki átsiet előttem a zebrán. Vagy, aki most megy el mellettem, szemérmetlenül végigmérve dekoltázsomat. Gyorsan indulok el, remélve, ha elég gyors vagyok, ő is sietni fog, és akkor elárulja magát.
Beesteledik, az óráim sokáig tartottak. Ahogy befordulok az egyik sarkon, hirtelen sötétség vesz körül. Elvétem az utcát, kihalt sikátorba jutok, ahol nincs közvilágítás. Vissza akarok fordulni, de hátulról megragad valaki. Kemény markában cukorként olvad fel a karom, és tudom, megtalált végre. Kérges keze végigsimít a hátamon, ismét remegni kezdek. Félresimítja tincseimet, nyakamra puha csókot lehel. Helyén égni kezd a bőröm, a folytatást követeli. Beletúr a hajamba, és hátra rántja a fejem. A meglepetéstől meg sem tudok szólalni. Ajka már az arccsontomon kalandozik, halad egyre lejjebb. Borostája horzsolja bőrömet, de ez csak fokozza a vágyamat. Szorosan tartja a fejem, hogy ne láthassam az arcát. Keze lesiklik szoknyám széléig, ujjával végigsimítja a combom belső felét, egész a lágyékomig. Egyre hevesebben kapkodja a levegőt, erre a kéjes hörgésre vágytam. Másodpercekre vagyok az elhatározástól, hogy mégis megpróbáljak szembefordulni vele, és rávessem magam a szájára. Testem sikolt az aktusért, a józan eszem cserben hagy. Középső ujja becsusszan a bugyim alá, és felfedező útra indul. Hirtelen meggondolja magát, és elenged. Megkövülten állok. Mire megfordulok, eltűnik.
Csak játszik velem, mint macska az egérrel.
A testem, ez a hűtlen és állhatatlan rabszolga elárulta érzelmeimet. Tudja, hogy akarom, minden vágyam odaadni magam neki.
Gőgösen hátravetem összekuszálódott hajam, és sértett felsőbbrendűséggel az állomás felé veszem az irányt.
Többé nem dőlök be neki. Nem kell nekem, nincs szükségem rá! Sőt gyűlölöm, még bizarr emlékét is kitörlöm az agyamból! Megfertőzött az állandó kutatás okozta gyötrő kényszerrel. Talán egyszer, mások okulására, papírra vetem azt, amit velem tett.
Vajon ő az ott, a buszállomáson?
Esetleg az az öltönyös fazon?
Vagy az a biztonsági őr, aki utánam hozza padon felejtett retikülömet?
Miért van az, hogy minden arcban őt keresem?
Miért tette ezt velem?!
„Ott van!” – Az izgalom felhorgad bennem, csaknem felhorkanok, mint egy vadló. Első pillantásra észreveszem a tömegben. Gyomrom görcsbe rándul, az ereimben adrenalin szimfónia dübörög. „Ne!” – Figyelmeztetem magam. – „Ne bámuld sokáig!” Itt vagyok, és ezt is ő tudja. Idegvégződései érzékeny műszerek, éppen rám hangolva.
Tegnap a hálón lógtunk. Ahogy mindig. És elszólta magát! Továbbképzésre jön. Azt mondtam: lehet, hogy ott leszek, de nem ismerhet fel. Hitte is meg nem is. Izgalma átsütött a monitoron. És most itt van.
„Keresd az arcom!” – gondolom gúnyosan. Amikor mellém ér, leguggolok, mintha a cipőfűzőmet kötném; tekintetem egy pillanatra végigfut a lába vonalán. A karcsú, csodás izmok fürge állatokként játszanak a bőre alatt, legszívesebben benyúlnék a miniszoknyája alá, végigsimogatnám a combját. Mindez csak villanásnyi, örökkévalóságba dermedt pillanat, de olyan vadul rántom meg a cipőfűzőt, majdnem elszakítom.
Lüktető szívvel követem, amikor villamosra száll, megpróbálok a közelébe furakodni, de túl nagy a tömeg. Egy pasas egész szorosan hozzásimul, és ő hagyja, mert azt hiszi, én vagyok. Elborul az agyam, vöröset látok mindenütt. Azt a fickót… szemrebbenés nélkül megölném.
Ugyanakkor lázas erekcióm támad. Hiszen most én vagyok neki az idegen. Látom apró, szaggatott sóhaját. Legszívesebben üvöltve félrelöknék mindenkit, leteperném a padlóra, és ott helyben a magamévá tenném, mint egy vadállat.
Átszáll metróra, követem oda is.
Az egyik oszlop mögül figyelem, az alagútból érkező huzat fellibbenti a szoknyáját. Érte nyúl, de a mozdulat hirtelen megtörik…
Azt akarja, hogy lássam, a szemem beigya minden porcikáját. Nem ülök közvetlenül mellé, akkor nem tudnám türtőztetni magam. Vele átellenben helyezkedek el, úgy, hogy kiessek a látóteréből. Egy hétköznapi, biztosítási ügynök külsejű fazon sokkal merészebb nálam, leteszi magát mellé, kiguvadt szemmel a mellét bámulja. Ő meg a szemben lévő ablaküvegből próbálja kivenni a férfi arcvonásait. Az ajka érzékien csillog, ahogy megnyalja izgalmában, kipirultan zihál, a homlokára vannak írva a gondolatai. Az első jöttmenttel üzekedne, ha tudná biztosan, hogy én vagyok… Megvetem magam azért, amit csinálok, de a vágyam felülírja az önutálatomat.
Amikor elnyeli a komor iskolaépület, megkönnyebbülök, végre némi lélegzethez jutok.
A gondolataim kavarognak, nem tudom, mihez kezdek, amikor kijön. Ha rágondolok merevedésem támad, mintha sok éves börtön után szabadulva ő lenne az egyetlen nő a városban. Hogyan vetemedhetek ilyen játékokra?
Amint újra megjelenik, kukába dobom az újságot. Vérszagot szimatoló kopóként a nyomába eredek. Kutatóan vizsgál az utcán mindenkit: a fiút az újságos standnál, egy öltönyös alakot a túloldali étteremnél, az előtte áthaladó nagydarab férfit a zebrán. Tekintete a mellette álló tarka inges egyetemistára vándorol. A srác a mellét bámulja, míg a zöldre vár. Amikor a lámpa vált, megriadt vadként előreszökken. Azt akarja, gyorsítsak én is, áruljam el magam. Kis híja volt, majdnem bejött a csel. Ha nem kapaszkodnék az önuralom morzsáiba, nekilódulnék.
Alkonyodik, befordul egy sötét sikátorba. Közvilágításnak nyoma sincs, előtte rogyadozó téglafal jelzi a zsákutca végét. Megfordulna, de elkésett. Nem szalasztom el az alkalmat. Megragadom a karját. Végigsimítok a hátán, a teste vágytól szűkölve remeg. Meg sem próbál megfordulni. A haját félresimítva csókot lehelek a nyakára, beszívom a bőre édes illatát. Utána vadul a tincseibe túrok, hátrarántom a fejét. Szám az arccsontját simogatja, a vére az enyémmel együtt dobol. Szorosan tartom, nem tud rám nézni, a lélegzete felgyorsul… A kezem a szoknyája alá siklik. Aztán megérintem a szeméremdombját, az izgalomtól hörgök. Tudom, menyire szeretne megfordulni, legszívesebben hagynám, mohón falva az ajkát. Ehelyett ujjam bugyija vékony anyaga alá feszítem, megérezve a forró nedvességet. Gyengéden simogatom, szétrobbanok a követelőző vágytól. Érzem az öle tágulását, hallom a nyöszörgését, a szerszámom feszülve lüktet, hogy belehatoljon…
Hirtelen elengedem. Elhátrálok tőle, ő meg dermedten áll. Minden porcikámban érzem a csalódottságát. Pánikszerűen menekülök, elillanok, mint szellemek a ködben. Több utcával arrébb is hallom a gondolatait. Azt hiszi, csak játszottam vele, ahogy macska az egérrel. Gyűlöl a megfutamodásért, legalábbis úgy érzi, hogy gyűlöl. Ezentúl mindenkiben az én arcomat fogja keresni.
Amikor hazaérek, még mindig remegek belül. A hideg zuhany sem segít, a lelkem sajog. Anna…
Iszonyatosan nehéz faképnél hagyni őket, elhagyatott mellékutcák sötét mélyén. Kívánatosak, a beteljesülésre várnak. Ellenállhatatlanok. Mindegyikük maga a szerelem. Csak épp sosem válik valóra. Emésztő fájdalom az egyénnek, csodálatos remekmű a világnak. Így megy ez…
Még mindig remegek. Leülök a gép elé, és kitörlöm Annát a listáról. Soha többé nem beszélek vele, ahogy a többivel sem. Lehunyom a szemem, várakozok. Megnyíló ablakok ugranak fel a monitoron. Nők, akik beszélgetni akarnak. Semmi sem mozdul meg bennem. Aztán egyszer csak bevillan…
Fehér Júlia, fehér bőrű, huszonhárom éves… Legalább akkora festő lesz belőle, amekkora írónagysággá Anna válik. Csak egy apró lökésre van szüksége. A csalódás inspirációjára, ami felszabadítja a lelkében a tehetséget…
„Oh, istenem!” – gondolom keserűen. – „Miért pont én?”
Kinyitom a szemem, és rákattintok az ablakocskára.
„Szia, Júlia” – írom be. – „Van kedved beszélgetni velem?”
Tudom, hogy igent mond. Mindig azt mondanak. A kérdés végén smiley vigyorog, míg az arcomon könnycsepp hullik alá.
Nehéz múzsának lenni…
