Hát már megint itt vannak, pofátlanul tolakodnak be az ablakon az új nap első fényei…
Még nem nyitom ki a szemem, élvezettel hallgatom a mellettem még alvók szuszogását. Az egyik a hasamhoz gömbölyödött, a másik a hátamba furakodott. Most bezzeg alszanak. Éjszaka vajon miért nem tudnak így aludni? Nézem az órát a karomon: hajnali öt. Kelni kéne. Alkudozom önmagammal még néhány percért, de végül óvatosan kimászok a meleg kis fészekből. A Férfi a másik szobában horkol, elmenekült az éjszakai ramazuri elől.

Még félig csukott szemmel kapcsolom be a szükséges koffein adagomat előállító áldott szerkezetet, majd szép csendesen előveszem a vasalódeszkát, hogy a munkába és az óvodába mindenki szépen mehessen. A garázsban már türelmetlenül várakozik a bicikli, hogy friss kenyérért indulhassunk. Az éppen ébredező városon végigtekert percek számomra felbecsülhetetlenül értékesek! Az édes magány percei ezek, amikor a hajnali csendben még hallom a saját gondolataimat. Hazaérkezvén az alvókat ugyanott találom, ahol hagytam. Készül a finom reggeli: tea, vajas kenyér, friss zöldség. A készülődés hangjaira lassan ébredezik a család is: először két kócos buksi bukkan elő az egyik szobából, majd egy gyűrött, borostás arc a másikból. Már nyúl is a pulton gőzölgő teáért. Ülnek az asztalnál. Ők. Én nem. Én kenyeret vajazok, teát cukrozok, párizsit szelek, zöldséget aprítok. Ha szerencsém van, egy falatkát én is bekapok. A kenyér kenegetése közben a Férfi a hátam mögé oson, átölel, a nyakamba csókol. Az egész napos rohanástól formás fenekemet kéjesen az ölébe dörzsölöm. A hatás pillanatok alatt kézzel fogható, de a kenyér kenegetését persze nem hagyom abba, hiszen az asztalnál két éhes száj várja a reggelit.

A Férfi dolgozni indul, a nagy oviban van. A kisebbikkel kettecskén töltjük a délelőttöt. Az ebéd a gázon, az egyik kezemben fakanál, a másikban seprű, ha lenne harmadik, közben még egy mosást is bekészítenék. Az egyik lábam alatt a kicsi tekereg, a másik alatt a készülő finomságok illatától mámorossá vált kutya. Csörög a telefon. Anyukám az. Ma megint rossz napja van: tegnap ismét magas láza volt. Ez a rohadt kemo nagyon legyengíti szegényt. Segíteni szeretnék, de a köztünk lévő több száz kilométer ezt eléggé megnehezíti. Csak a szavak maradnak a telefonban. Bízom benne, segítenek. Megjött a Laci, a postás Laci. Hozza a levelező tanfolyamom következő tananyag csomagját. Megköszönöm és bontatlanul dobom a kupacba. Ez már a hatodik. Már beleolvastam, az elsőbe…

Végre itthon van a nagyobb is: energiától duzzadva ugrál és követeli, csináljunk valami érdekeset! A napi második vödör kávé után – kihasználva a kicsi rövidke alvásidejét – nekiállunk vágni, festeni, ragasztani, gyöngyöt fűzni, majd méltó helyet keresni a műalkotásnak a lakásban.  Délután a kertben folyik tovább a móka, és közben a kertészkedés is, hiszen a virágok sem várnak. Ha szerencsés napunk van, a Férfi hamar itthon van, ha nem, minden rám marad: fürdés, vacsora, altatás, a nap romjainak eltakarítása.

Mindenki alszik. Leülök végre, bekapcsolom a számítógépet. Na, akkor először is a munka! Adatrögzítés havi pár ezresért. Nem sok, de ebben a hónapban kijött belőle két pár új szandál és a nagyobb óvodai étkezésének egy része. A sötétedéssel beköszöntött csend éppen alkalmas idő (lenne) arra is, hogy az álmaimat hajszoljam: szívem szerint csak írnék és írnék. De már fáradt, lassan forgó agyamban a gondolatok csak nem akarnak mondatokká rendeződni. Hamarosan feladom.  Inkább lezuhanyozok. A Férfi már várja csábító, démoni szeretőjét, akin nyoma sincs az elmúlt nap nehézségeinek. A gyerekek már várják az éj sötétjében biztonságot nyújtó anyjukat. A lakás már várja alázatos cselédjét. Az Anya már várja szerető leányát. A tanulnivaló (szerencsére elég türelmes fajta) már várja tanulóját.  A holnapi ebéd már várja a tettre kész szakácsot. A kert már várja gondozóját.  A számítógép már várja a lelkes dolgozót. Az álom már várja beteljesítőjét.