Szerintem ez az a kérdés, amin a családanyák nem szoktak gondolkozni, csak nap mint nap megoldják a problémákat, feladatokat. Minél több rétű a gond, annál „több” embert kívánna a megoldása is, de persze tudjuk hogy csak magunkra számíthatunk, és ki tudatosan, ki ösztönösen teszi a dolgát.Én is az a típus vagyok aki csak cselekszik ösztönösen, semmi terv, amilyen feladat éppen adódik azt oldom meg. Gyerekként abba nőttem fel hogy anyu volt az aki „hordta a nadrágot”, apu mindenben lusta volt. Ha tovább szövöm a szálakat, akkor ennek is meg volt az oka, mert anyu korán elveszítette az édesapját, és a nagyi 3 gyermekét egyedül nevelte, tehát mindent nekik kellett csinálni. Itt lép be a sors fintora, hogy anyu olyan pasival kötötte össze az életét, aki nem sok segítsége volt az életben, így folytatódott a „nekem kell mindent megoldani” színdarab az életébe. Én ezt láttam, csatlakoztam anyuhoz, együtt tettük amit tenni kellett.

Egy kis múltbeli visszatekintéssel szeretném illusztrálni mi mindent csináltam eddig és csinálok ma is.

Nekem úgymond két családom van. Van az a családom, akikkel együtt élek férjem, két nagy fiam, és van az a családom akiknek az életében szintén ott vagyok, ők a sógornőmék. A férjem húgának elég drámai élete volt mindaddig míg a mostani férjével össze nem kötötték az életüket. Megszületett a babájuk az én kis drága keresztlányom, akinek az életébe a születése időpontjától benne vagyok. Mikor terhes lett a sógornőm akkor a férje külföldön dolgozott, így aztán az egész terhességet „együtt” vittük végig. Vittem orvoshoz ha kellett, ultrahangra, veszélyeztetett terhesként semmit nem csinálhatott így aztán takarítottam nála, boltba jártam. Ja persze de e mellett itt volt a saját családom, a munkám, a másodállásom amit itthon végzek, suliba is jártam, tele vizsgákkal. Aztán eljött a várva várt szülés, végig bent voltam velük, és tanúja lehettem mint kívülálló egy picinyke élet születésének. Így más volt megélni ezt mint amikor én szültem a fiaim, csodálatos érzés volt az is, de kívülállóként is felemelő érzés, leírni nem lehet. Mivel a sógornőm szülei már nem élnek, én mentem nap mint nap munka után hozzájuk, fürdettem a kicsit, segítettem abba hogy mit kell csinálni, késő este jártam haza. Közben persze a családom problémái, a vizsgák, a munkám, ráadásul a férjem kamionos, úgyhogy minden rám marad itthon. Persze azóta is sokat segítek nekik mivel a férje a munkája miatt sokszor van külföldön.

Az az egy jó hogy az én gyerekeim már nagyok, így magukat is el tudják látni ha kell. Nekem meg ott a hétvége a házimunkára, a hétköznap délután az egyéb teendők elvégzésére. Persze nem csak a háztartást vezetem, de ha kell a házkörüli munkát is elvégzem, fűnyírás, favágás, meg amit csak kell. Hétvégén van együtt a családom, azok a napok az övék. Sokszor azért besokallok mikor egyszerre zúdítja rám mindenki a gondját amit meg kell oldani, és azt se tudom melyikkel kezdjem. De végül is sikerül minden. Az a szomorú az egészben hogy sokan nem értékelik az anyák, feleségek munkáját.

Szánok-e magamra időt? Igen, sportolni járok, három havonta fodrászkodni, kozmetikába. Mikor edzésem van úgy gondolom az csak az én időm, senkinek nem vagyok elérhető, senkinek nem veszem fel a telefont se. Ha ezek az idők se lennének tényleg a megbolondulás szélén állnék.
Tudjátok volt olyan pillanatom amikor azt kérdeztem magamtól hogy bírom ezt az egészet, de nekem az az elvem hogy bírni kell, nincs idő lustálkodni, lazítani, vagy esetleg betegnek lenni. Az a fő motiváció hogy tudom hogy szükség van rám, segíthetek. Egy nőnek rengeteg erő kell hogy mindent végigcsináljon úgy ahogy szeretné. Meg kell tanulnia ezer felé figyelni, mert ugyebár ezt is tudjuk hogy a pasik erre képtelenek. A receptet szerintem senki nem tudja hogy mi nők mit hogy csinálunk és mennyire bírjuk, hogy tudunk „száz” életet élni. Szerintem ezek a génekbe vannak, csak van aki bírja, van aki feladja, vagy fel se vállalja.

Nem a pályázati kiírás miatt írtam le ezeket, persze a teljesség igénye nélkül, hanem csak azért hogy én is csak egy vagyok sok olyan nő közül aki nap mint nap azt éli meg hogy 24 óra se elég mindenre, klónozni kellene 5-6 felé legalább hogy mindent maximálisan tudjak teljesíteni. Mivel ez lehetetlen ezért ösztönösen cselekszem, és igyekszem teljesíteni mindent amit az élet rám szabott. Próbálkoztam már tervszerűen is élni, de abba a sors mindig beleszólt, és nem lett megoldva semmi.

Csak lazán élni, nem görcsösen ragaszkodni ahhoz ami nem megy, és mire észbe kapunk már minden gördülékenyen folyik, és mi nyugodtan tehetjük le este a fejünk a párnára, és reggel folytathatjuk tovább.