Megszülettem. Nem várt gyerek voltam – egy 18 éves, szinte gyerekanyától. Apám két éves koromban elhagyott bennünket. Olyannyira megviselt, hogy nem voltam hajlandó megszólalni évekig utána, majd időnként hisztérikus dühkirohanásaim voltam; sokszor kezelhetetlenné váltam. Csak én és anya maradtunk. Életünk tökéletes mederben folyt, gyermekkorom legszebb pillanatai fűződnek ahhoz a néhány évhez, amit együtt töltöttünk – csak Ő és én. Elválaszthatatlanok voltunk: együtt mentünk le a helyi közértbe, bicikliztünk le a Balatonra és kertészkedtünk; minden egyes napot együtt töltöttünk. Ő volt a példaképem, egy közeli, de mégis oly távoli ideál, aki akartam lenni. Hangja melegsége, mosolya természetessége, keze puhasága, bőre bársonyos illata… A tökéletes Nő és Anya egy személyben. – Ha felnövök, én is olyan leszek, mint Te… – mondogattam. Apám néha fel-felbukkant az életünkben, de csupán azért, hogy visszaszerezhesse anyát; velem soha nem törődött. Ez még inkább erősítette bennem azt a tényt, hogy nekem csak anya van. Sőt, az éppen aktuális udvarlóit és szeretőit is mind elüldöztem. Ő pedig bizonygatta, sebaj, nekem Te vagy a legfontosabb, soha senkit nem fogok úgy szeretni, mint engem, hiszen a férfiak jöhetnek-mehetnek, de én az ő húsa és vére vagyok. Ó, és én ezt élveztem, mennyire élveztem…
Aztán elért minket a változás szele. Hat éves voltam, és megjelent az Új Apa és Férj az életünkben. Tisztán emlékszem arra a napra: egy kellemes nyári délutánon történt, a barátnőmtől mentem éppen haza, mikor néhány bőrönd és több zsáknyi rendőrruha hevert az előszobában – az Új Apajelölt holmijai voltak. Eleinte örültem, hogy végre nekem is lesz apukám, és boldogok leszünk. Közben anya, annak ellenére, hogy nehezen boldogultunk anyagilag, így örökösen a nagyszülők segítségére voltunk szorulva, és ötletét új férje sem támogatta, megszülte a féltestvéremet. Anyával való kapcsolatom akkor változott meg végérvényesen, mikor 11-12 éves koromban elérkezett a kamaszkor, bontogattam a szárnyaimat, és nem akartam tanulni. Az Új Férj akkor vert meg először: a majd két méteres magasságával és közel száz kilójával végigrugdosott a szobában, és ütött, ahol ért, a hajam csomókban hullott ki, és a félelemtől bevizeltem. Utána többször megismételte, mikor a serdülőkorban az otthonról való menekülés következtében rossz társaságba keveredtem. De anya nem tett semmit… Sőt, miután a fájdalomtól és megalázottságtól reszketve feküdtem a padlón, a férje pedig fölöttem azon gondolkodott, belém rúgjon-e még egyet, ő csak annyit felelt: – Megérdemelted. És ő megváltozott, mindent alárendelt új férje akaratának. Ezt soha nem bocsátottam meg neki. 17 éves voltam. Éppen egy év telt el azóta, hogy öngyilkossági kísérlettel kórházba szállítottak, mert már nem bírtam elviselni az Új Férj folyamatos korlátozását és anya kizsákmányolását, aki minden házimunkát rám testált, mondván, ő három műszakban dolgozik, és fáradt. Elhatároztam, hogy azért sem fogok megtörni, és kezembe veszem sorsom irányítását. Megváltoztam: felhagytam addigi életvitelemmel, évfolyamelsőként végeztem el az egyetem első szemeszterét – de soha nem kaptam új esélyt… Anya olyan lett, mint a férje, minden fájó dolgot és múltbéli hibát folyamatosan felhánytorgatva tette tönkre az önbecsülésemet. Rádöbbentem: nem, én nem ismerem ezt az embert…
Minden hazugság volt, amiben felnőttem. Én szükségmegoldásként jöttem a világra, hogy neki ne kelljen dolgoznia, a tanulást azért erőltette – mint az utólag kiderült –, hogy később eltarthassam őket, gyerekként elkényeztetett kislány, akinek a szépségével dicsekedett, kamaszként magányos, helyét nem találó, depressziós tinédzser, a felnőttkor felé közeledve pedig már olyan fiatal voltam, akit kínos helyzetekbe hozott az anyja. „Nem, én nem akarok sem az lenni, aki voltam, sem Ő lenni. Én Én akarok lenni.” 19 voltam, és 2009. február 21-én örökre elhagytam a szülői házat.
Három hónap múlva csörgött a telefon. Ő volt az. De akkor sem arra volt kíváncsi, hogy van-e mit ennem, van-e hol laknom, egyáltalán jól vagyok-e, hanem arra, hogy még mindig én vagyok-e a legjobb tanuló egyetemen, mert valamivel kérkednie kell, majd próbált rávenni, hogy vegyek neki ruhákat, mert megint nincs pénze, és hogy titokban találkozzunk, mert a férje nem tudhat arról, hogy ő szóba áll velem (!). Majd miután észrevette, hogy semmilyen anyagi juttatást nem remélhet tőlem, kísérletet tett arra, hogy az egyetlen szép és tiszta kapcsolatomat, a párkapcsolatomat tönkretegye, folyamatosan felidézve minden korábbi hibámat. Ezt már nem bírtam elviselni, szinte fizikai fájdalmat okozott, hogy megint csak ki akar használni és nem képes túllépni a múlton – miközben már nem is ismert. „Elég volt. El kell engednem a múlt minden keserűségét. Nem hagyhatom, hogy olyasvalamiért bűnhődjem, ami évekkel ezelőtt követtem el, és ami nem bűn volt, hanem kamaszkori hiba.” Azóta nem láttam… Ma már független, diplomás fiatal nő vagyok, aki egy ígéretes karrier előtt áll, és aki megfogadta, hogy leendő gyermekével soha nem fogja elkövetni azokat a hibákat, amit az anyja, és mindig ad gyermekének lehetőséget az újrakezdésre.
