Adassék könny is*

Huszonegy múltam. Kilencedik hónapja voltunk házasok, izzadtra szerelmeskedtünk ágyat, szőnyeget, éppen nem védekeztünk. Hogy is van ez? Védekezni támadás ellen szokás. A világra kívánkozóval dacolni, vagyis szembeszegülni az élettel, ez lett volna a dolgunk, de eszünkbe sem jutott. Erős fiunk született az ölelkezésből, már a foganásakor KO-val győzött, kitörölte belőlünk a félelmet, hogy miből fogunk megélni, mindketten nappalisok voltunk, szülők nyakán, felelőtlen egyetemisták. Szép legyen, okos legyen, egészséges legyen, mondogattuk. Ha most úgy alakul, szép lett, okos lett, egészséges, azt hittük, csakis rajtunk múlott. Misztérium persze, hogy az a teremtés kézzel fogható csodája, a szülő kicsit istennek érzi magát, holott nála gyarlóbb nincs a földön. Az anya átéli, változik a teste, nem lehet folyton a szerelmével együtt lenni, a melléből folyik a tej, az első szülés előtt alszik jól utoljára, akkor még nem tudja, ez így marad; akkor is felébred, ha a szomszéd szobában kicsit nyöszörög a gyerek, vagy nem jön haza éjfél előtt az a haszontalan kölyök, éppen a legkisebb. Most csak a gátvágás fáj, a csöppség négykilós. Szoptat a büszke anya, két szopás közt berohan az egyetemre, sok újszülött van az évfolyamon, ez ilyen gyerekcsináló csapat. A fiára hol a még büszkébb apa, hol a nagyi, hol az unokahúg, hol a nagynéni vigyáz, mikor ki ér rá. A dékán felháborodva utasít el minden könnyítési kérelmet, „döntse el, kérem, mi maga, egyetemi hallgató vagy családanya?” Többször él át hasonló dilemmát majd a munkájával kapcsolatban, most megsemmisülten áll a dékán előtt, magában szívtelen állatnak nevezi, és két héttel a szülés után benn ül az órákon, fél fenékkel, ha már egyetemistaként lett anya. Végül is, az ő döntése volt, nem a professzoré.

Úgy gondolom, ezzel kezdődhetett a változás. Nem tudtam, mivel jár az anyaság. Ma tapasztalásokon vagyok túl, ezzel együtt a semminél is kevesebbet tudok, mondjuk, vannak sejtéseim, de miről is, fogalmam sincs. Ki választ kit, talán a gyerek a szülőket, ahová születni akar, sőt, a nevét is, mert a név éppolyan fontos, mint a születés perce, módja, körülményei, bevállalja anya és apa szüntelen tanítását, akik ismétlik a hibáikat, megbuknak a napi vizsgákon, ezért a gyerek addig gyakoroltatja a feladatot, míg az ősök az elégséges szintet el nem érik. Semmi mást nem kér, csak feltétel nélküli szeretetet, ami független a hisztitől, a tesópofozástól, a sáros ruhájától, a lyukasra radírozott füzettől, az ötösnél rosszabb jegytől, „anya, nemcsak ötös van a világon, egy, kettő, három, négy, öt, ezek vannak”, írja krétával jól látható helyre a legkisebb. A feleselés ellenére, vagy éppen azért, szeretetet követel, azonosulást a tanárral való harcában, töri órai zongorázásával, haragjával, lázadásával, egyszóval minden, ésszel föl nem érhető cselekedetével.

Az anyai változás a fentiek miatt szükségszerű. Kénytelen alkalmazni a tanultakat más helyzetekben is, nemcsak a dékánnal, az első, második, ikszedik főnökével is, beosztottaival, ügyfeleivel, piacon, boltban, kutyás szomszéddal, utcai kéregetővel, gyerekorvossal, patikussal, kéményseprővel, saját anyjával, szélsőséges esetben anyósával, néhanap még a párjával is, mondjuk úgy, a való világban. Tudomásul veszi, hogy segítséget kell kérnie, mert egyedül nem képes megváltani a világot, nem tud egy időben kreatív, első osztályú munkaerő, magát rendszeresen továbbképző, négy diplomát és hat másik mestervizsgát, valamint középfokú és felsőfokú nyelvvizsgát sorjában letevő okos, mindenre odafigyelő főnök, beosztott, vállalkozó, osztályon felüli szerető, feleség, háziasszony lenni. Segítséggel sem. Ráébred, hogy korlátai vannak. Időnként összedől körülötte a világ, semmit nem tud, mindent elfelejt, ottmarad a boltban a százas csomag papír zsebkendő, amit telesírhatott volna. Még szerencse, hogy tizennyolc tekercs vécépapírt is vásárolt, az estig kitart.

Az első után a teste még nagyjából visszarendeződik, bár a melle sohasem lesz a régi ruganyos, feszes, a második után marad némi pocak, ami a harmadik gyerekkel megereszkedik, ezt a lelkiállapotot férfi soha megérteni nem fogja. Ha a gyerekeire néz, semmiért nem kár, nem kesereg melle, hasa, dereka miatt, tornászik, jógázik, időnként kifesti magát, a hároméves nagyfia ilyenkor megdicséri, „egészen olyan vagy, mint egy nő”, ugyanez a nagyfiú tíz év múlva az első őszülő tincs festése után ridegen közli, „azt hiszed, így nem látszik, hogy öregszel?” Egyébként azt is szégyelli, hogy van anyja. További tíz év, és minden előzmény nélkül elhangzik, a „mi van, már puszit sem adsz, a gyereked vagyok!”, felháborodott mondat, s az anyai hebegésre közel százkilencven centi magasból érkezik válasz, „kinőttem már abból a korból”.

Anya gyors számvetést végez, ki hány éves, ki melyik korban van éppen, néha keveri, nem kapcsol azonnal, ami nagy baj, mert a legkisebb, aki történetesen lány, módszeresebb nevelő a bátyjainál, példátlanul következetes, helyzetet soha ki nem hagy. Az ő kamaszkora végére az anya nevelése majdnem befejeződik. Türelmes, mindenkit képes szeretni, mint az Írás tanítja, a leghosszabb hajú rasztás is haverja lesz, jó főnök, még jobb beosztott, kreatív emberré válik, megbízik, levedli álarcait, nincs mellébeszélés, smúzolás, gyakran böjtöl, amikor a legkisebb bejelenti, hogy elköltözik a barátjához.

Az anya akkorra két fiút már lelkileg elengedett, így, úgy, amúgy, a nagy átalakulásra a házassága is ráment, megtanult nemet mondani, határokat húzott, unokái születtek, most pedig egyik napról a másikra ottmarad közvetlen anyai feladatok nélkül… kezdheti elölről.

A legszebb a gyerekvállalásban a folytonos tanulás, tapasztalás, hogy végtére képesek legyünk nélkülük élni, csak úgy. „Apa, te szerelmes voltál anyába?”, firtatja a négyéves unokám, és „most is szerelmes vagy? Gyere, hadd öleljelek meg!”