Végig virrasztotta az éjszakát, egy darabig erején felül tikktakkolt, hogy felhívja magára a figyelmet. Aztán elcsüggedt, és ahogy az utca végén derengeni kezdett a hajnal, és a narancssárga kukásautó, elfogta a rettegés.
Hangosan vacogtak apró fogaskerekei. Végiggondolta az életét, az ismerős kora reggeli mozdulatot, ahogy valaki a csuklójára csatolja, érezte a hátlapján az emberi bőr megnyugtató melegét, a csattja még mindig emlékezett a tulajdonos érverésére. Eszeveszetten vágyott rá, hogy valakinek a tenyerébe simuljon, ismerős ujjak újra felhúzzák. Szomorúan felsóhajtott, alig bírta visszafojtani a zokogását, érezte, ahogy bepárásodik a számlapja. Nem volt vízálló. Persze pontosan tisztában volt azzal, hogy miért került lomtalanításra. Azért mert késett. Nem lustaságból, nem linkségből tette. Hanem mert egyszerűen nem bírta a tempót. Rohanó világunk, felgyorsult életünk nem neki való volt. Míg a digitális, tartóselemes órák megtettek egy kört, addig ő csak néhány percet haladt. Ezért aztán mindig egy-két, néha három órával is le volt maradva a hivatalos időhöz képest. Ha jókedve volt, sütött a nap, énekeltek a madarak, akkor gyorsabban haladt, átlag egy órás késéssel. De ha szomorú volt, esős, szürke őszi napokon három órát is késett. Korunk modern óratulajdonosai pedig, akik állandó közelharcban álltak az idővel, nem voltak hajlandóak elfogadni megbízhatatlanságát. Nem voltak képesek megérteni különleges viszonyát az idővel, saját belső időszámítását. Pedig tudta, hogy neki van igaza.
Hát ezért hevert most a kidobásra ítélt lomok között.
Ekkor feltűnt az utcán egy ballonkabátos fiatalember, amolyan századvégi, korahajnali mesehős, aki érdeklődve megállt a lomhalmaz előtt, és turkálni kezdett. Kiemelt egy ötvenes évekbeli helyesírási munkafüzetet, a párttal a néppel egy pével, egy nyolcvanötös évjáratú kisdobos zsebkönyvet, és akkor meglátta az órát. Ő minden erejét összeszedve hangos tikktakkolásba kezdett. Érezte: ez az utolsó esélye. A fiú óvatosan, szeretettel kézbe fogta, a füléhez emelte, végig simította az üveglapját, aztán összeráncolta a homlokát. Egy órával kevesebbet mutatott.
A fiú egy darabig gondolkodott. Aztán eszébe jutott, hiszen ennek se macskája, se kutyája, aki átállította volna. Elmosolyodott, és gyengéden a csuklójára csatolta a Rolexet. Az óra pontosan járt. Hiszen ez már az őszi időszámítás.
© Rácz Zsuzsa – megjelent a Maxima című újságban: 2004. november (Sanoma Kiadó)
