Tóth Emese: Hogyan változott meg az életem a gyermekvállalással?
A cseresznyevirágzás után, egy májusi napon fogant meg a kisbabám. Váratlanul. Véletlenül jött, de már az első perctől fogva valami pluszt adott az életemnek. Amíg ő velem volt tíz hónapig: mintha sose lettem volna egyedül.
A párommal még csak három hónapja jártunk, és ennyi idő után elég korai még gyermekvállalásról beszélni, akkor is, ha a legnagyobb összhang volt kettőnk között. A párom még fiatal, de furcsamód azt mondta akkor nekem, legyen bármi is, ő kitart mellettem. Így kezdődött el a mi kis boldog-szomorú történetünk. Egy olyan családé, amely a társadalom szemében még nem is számítana igazi családnak. Egy olyan családé, amely csak három hétig lehetett együtt.
Azt hogy terhes vagyok a szüleim, és közelebbi ismerőseim előtt sose titkoltam. Az, hogy nem mentem még férjhez, illetve, hogy így vállaljuk a babát, sokakat megosztott. A munkahelyemen későn – az ötödik hónap után – mertem csak elárulni az állapotomat, tekintettel arra, hogy nő vagyok, és vezetői pozícióban voltam, féltettem az állásomat. Az az igazság, hogy ez a félelmem nem is volt alaptalan, ugyanis a szülés után két hónappal, amikor szerettem volna újra dolgozni, már nem vártak vissza. A hobbim szintjén is a munkához hasonló változás következett be. Ugyanis egy baráti társaságot szerveztem már több éve, amely kezdte magát egy nonprofit szervezetté kinőni. Sajnos a barátaim, akikre rábíztam a társaság ügyét, a hátam mögött kezdtek intézkedni, és mindenből kihagytak azzal az ürüggyel, hogy én már csak magammal és a babámmal szeretnék foglalkozni.
A közeli rokonaim közül sokan kétkedéssel fogadták a várandósságom tényét. Ez nagyon rosszul esett. Egy barátnőm nem tudta, hogy ezek után miről fog beszélni, mert, hogy ő nem ért a babázáshoz és nem is érdekli az. Egy másik lány komolyan közölte velem, hogy aki anya lesz, annak csökken az IQ-ja. Így legtöbbször magamba tartottam a babázással kapcsolatos gondolataimat. A gyermekvállalással ugyanakkor nemcsak azt vállaltam, hogy a karrieremet feladom egy másik emberért, akit mindennél jobban és egyedibb módon szeretek, hanem azt is vállaltam, hogy valakinek én leszek a vigyázója, ápolója, őrzője, dajkája, nevelője, tanítója, támasza és még rengeteg mindene: egyetlen szóval az édesanyja, ahogy nekem is mindig az én anyukám volt.
Amikor a szülés kiírt időpontja eljött, a baba még nem akart kibújni a pocakomból, ezért két és fél hét után megindították a szülést. Tizenhárom órát vajúdtam. A szülés rendkívül szerencsétlenül zajlott – egy hajszál választott el a császármetszéstől – de a lélekjelenlétemnek és az orvosi segítségnek hála meg tudtam szülni egy hatalmas: 58 centiméteres, több mint négy kilós babát.
A szülés után minden fenekestül felfordult körülöttem. A kórteremben töltött napok alatt tudatosult bennem, mennyire sok teendője akad egy édesanyának. Addig a pillanatig én is azt hittem, a legtöbb anyának csak kifogás, ha a gyermeke miatt kéri el magát a munkából, vagy a gyermeke miatt mond le programokat. Úgy éreztem, minden átalakul, de ezek a változások jók. Tele voltam energiával, erővel, és hegyeket tudtam volna megmozgatni.
Miután hazaértem a kórházból már a második hétre visszanyertem eredeti alakomat, a sebem gyorsan gyógyult. Hamar ki tudtam mozdulni itthonról. A párom ugyanúgy szerelmes volt belém, de a kapcsolatunk egyértelműen a baba körül forgott.
Anyaként sok mindenről hittem azt, hogy nem feltétlenül teszem jól. Hogy apró dolgokat rontok el, pelenkázás közben vagy fürdetéskor. Édesanyámtól, a védőnőtől nagyon sok támogatást kaptam, és a párom is rengeteget segített. Felváltva őrködtünk a kisbabám fölött. Így telt el három izgalmas hét.
Az anyaság igazi mivoltát csak a harmadik héten éreztem át, amikor hajnalokat virrasztottam át mellette. Nehéz volt, kimerítő, de amikor a rengeteg sírás után az ölemben ringattam, szoptattam, és a legközelebb éreztem magamhoz. Amikor megnyugodott a karjaimban megszűnt körülöttem a világ, teljesen feloldódtunk egymásban, és úgy éreztem, mintha szerelmes lennék.
A napokat a nehézség és a boldogság kettős érzése hatotta át, egészen az utolsóig. A párom még nem költözött hozzánk, és pár napra hazautazott előtte. Aznap tért vissza, hogy újra segíthessen nekem, és együtt legyünk a picinkkel. És aznap tehettük ezt utoljára.
A napot valami különös balsejtelem hatotta át. Mindenki, édesapám, édesanyám és én is szomorúak voltunk, de nem igazán tudtuk megfogalmazni mitől. Miután a párom megérkezett, még megfürdettük a fiamat. Még egyszer megetettem. Még egyszer lefektettük aludni. Este kilenckor sírt fel utoljára. Ezután pár perc alatt vesztette el az eszméletét a párom ölében. Azonnal a mentőket hívtuk.
A kisbabámat ekkor már hiába lélegeztettük, hiába próbáltuk mesterségesen életben tartani. Vizet szívtak le a tüdejéből, újjá akarták éleszteni, de már nem reagált semmire. Akkor tudtam, hogy megtörtént a legrosszabb, amikor anya felkiáltott, hogy: “Ez nem lehet.” A mentősök kértek, hogy menjek be a babaszobába. Egy órát tartottam a karomban még a halott kisfiamat. Így búcsúztam el tőle. Később kiderült: egy öröklődő és szinte észrevehetetlen szívhibával jött világra, amit talán csak akkor lehetett volna kezelni, ha a születése után azonnal megműtik.
Most még csak alig egy hónap telt el a halála óta. Most újra virágzik a cseresznye, úgy ahogy fogantatása előtt. Úgy érzem, mintha évtizedeket öregedtem volna. Megszültem, neveltem és el is temettem a gyermekemet. A hajam megőszült, és szűz máriai szenvedéseket éltem át, pedig alig lettem huszonhét. Sokak szerint erős vagyok, de nem mindig érzem így. Hetente járunk ki a temetőbe hozzá, míg azt látom, mások babakocsit tolnak. Még mindig sírok, és keresem a helyem a világban, ahol anya vagyok meg nem is.
Azért írtam le történetemet a gyászommal együtt, mert a fájdalmat is vállalni kell, ezt is átélhetjük, ha anyává leszünk. Amíg a babázás örömeiről sokat írnak, alig tudunk meg arról valamit, mi lesz azokkal az anyákkal, akik elvesztik gyermeküket. Gazdagabb lettem azáltal lelkileg, hogy ennyi mindent feláldoztam? Igen. Ha felkínálnák a lehetőséget, hogy újra anya lehessek ilyen körülmények között is: habozás nélkül igent mondanék.
