Nem vagyok se Teréz, se anyu. De voltam merész és lettem apu. Mindenestre fiatal éveimet nem keserítette el az az érzés, hogy miként tovább. Talán, mert az akkori példaképem a bátyám volt, aki 21 éves korában házasodott. Mondták is sokan, hogy tönkreteszi magát, meg hogy éretlen még erre.

Mindenesetre a bátyám házassága után a rokonság célkeresztjébe én kerültem, mint eljövendő vőlegény. Nekem meg több sem kellett. Mindenki, aki rákérdezett, hogy mikor lesz az én esküvőm egyből rávágtam: „1990. május 9-e!

Ezzel lényegében le is szereltem a kérdések özönét. Viszont feladtam magamnak a leckét. Addig kell találnom valakit, aki legalább szóba áll velem.

Ez kissé nehézkesnek tűnt, mert bár sokaknak úgy tűnt, hogy mindig van barátnőm, és mindenki tudta, hogy „magasztos eszmékkel és kimagasló gondolatokkal megáldott” egyén vagyok, de a külsőm hagy maga után még kivitelezni valót. Sohasem voltam egy Árgyélus királyfi, sőt az arcom is inkább kudarc, mint arc, és még az igazi magyar sors apró görbe lábakkal áldott meg, amit én úgy magyaráztam, hogy biztos lóra termett vagyok, de a rosszakaróim szerint egy tacskónak is görbe a lába és az is alacsony.

Ez nem szabta meg a határt a vágyaimnak. Akkori álmaimban példás családapa voltam, feleséggel, gyerekkel megáldva. Mint egy Hollywood-i mozifilm. Elég negédes volt, és igaz, halvány, lila gőzöm sem volt még az élet valós fogalmáról.

Az életről tényleg nem volt fogalmam, de kialakítottam magamnak a mottómat: „Röhögni a halálon és meghalni a röhögéstől!” Nagyon tetszett! Ez sokat segített áthidalni azokat az élményeket, mikor kiderült, hogy nem vagyok egy ideális férfi, „amely ritka, mint a fehér holló, de testileg hódító Apolló, erős mint Hercules, izmos, de nem túl termetes. Az ész nála mindig tettre kész, ékesszóló, mint Demonsztenész.”

Utána kitaláltam, hogy teljes mértékben mindig van esélyem a Nőkkel kapcsolatban, hiszem „Minden Nő egy olyan édes titok, amely nincs elzárva, csak elbújt előlünk!” Ez is nagyon tetszett!

Így éldegéltem, mikor eljött a Nagy Nap, amit mindenkinek emlegettem és nem volt sehol semmi, és senki! Előjöttek a gondolatok is, amelyektől valahol féltem. Kellek én valakinek? Jó vagyok valakinek? Mi lesz velem, hiszen már 21 éves vagyok? Belülről mardosott a kétség, míg kívül csak annyit tettem, hogy változtattam a dátumon, és éltem tovább viccesnek és önfeledtnek hitt életem.

Azt az életem, amit egyszer csak egy színházi meghívás szakított meg. Akkor találkoztam először Vele. Igaz, akkor még nem tudtam, hogy megszakított volna valamit, és hogy Ő az a valaki. És a film pergett tovább.

De akkor már valahogy egyedül voltam. Édesapám már nem élt, a bátyám már nem volt a példaképem, az anyukámmal meg soha nem tudtam ilyenekről beszélgetni. A barátok? A barátok azt sugallták, hogy miből maradok ki, miről maradok le!? Kell ez nekem? Most aztán nem lesz az, hogy ha én a kéket szeretem, akkor az lesz a jó, hanem biztosan meg ezt dumálni vele. Mi lesz, ha ő a zöldet szereti? Mi lesz, ha többet nem eszek mákos gubát, mert ő nem szereti? Mi lesz, ha nem mehetek el bulizni a barátokkal? És, ha jön egy gyerek az életembe? Na, ugye ezért vannak a barátok!

Aztán a színház után jött egy spanyolországi út, ahol már az első pillanatokban összeállt bennem a kép. Kicsit töredezett, kicsit rózsaszín volt, de az enyém. Sokadszorra éreztem azt, hogy ez az, amit szerintem úgy hívnak, hogy szerelem! A szerelemmel nincs baj, mert képes voltam hamar forgószélként viselkedni a hölgyekkel, és megadni nekik mindent, amit tudtam. De ez most más volt. Úgy éreztem, hogy most még egy lépést meg kellett tennem. Egy lépést. Előre. One step!

Karrierről nem beszélhettem akkor sem, és most sem, Sok gátam nem volt, amit el kellett volna szakítanom, de akkor is valahol tudtam, hogy mérlegelnem kellene. Kellene, de nem tettem, mert egyből ugrottam! Lesz, ami lesz! Majd csak kialakul valami! Aki ilyen lüke hapsit szeret, az rossz ember nem lehet! Sőt még a tíz ujját is megnyalhatja utánam!

És mi lesz, ha ezután nem kellek majd senkinek? Na, akkor mi lesz?! Ezt a kisördögöt, ami bennem bujkált jól pofán vágtam, fenékbe billentettem, és arra gondoltam, hogy én olyan vagyok, aki a jég hátán is megél. Ezt is meg tudom majd oldani. És nem lesz semmi baj, nem lesznek rémálmok, nem lesz nyálcsurgatás. Minden egy kicsit meg fog változni. Vagy nagyon?

Aztán eljött az esküvő. Úgy álltam ott, mint egy háromnapos nőnapi hóvirág, de rettentően el voltam szánva! Nincs mit veszítenem, csak nyerhetek! Na jó! Azért veszítek is valamit, de a mérleg valahol egyensúlyt mutat. Arra emlékszem, hogy a pezsgőtől, amit inni kellett, mint a Chemotox-os légy szédelegtem jobbra-balra. Vigyorogtam mindenkire, mint a pék kutyája a forró kiflire, és nem gondoltam a másnapra.

Másnap? Mit másnap! Nem törődtem vele, mert hurrá, jött a nászút, és utána már peregtek az események! És peregnek, folydogálnak, néha zötykölődnek azóta is.

Kecske vagy káposzta? Majd beosztom őket! Karrier? Még mindig hajkurászom! Nők? Persze, hogy megnézem őket! Gyerek? Van már kettő! Van szabadidőm? Nincs egy pillanat se!

Egyszer a feleségem elment üdülni a gyerekekkel. Nekem még dolgoznom kellett. Hazamentem, és gondoltam kihasználom az időmet. Bekapcsoltam a TV-t, elkészítettem a vacsorát, zenét hallgattam, könyvet vettem elő, hogy olvassak, keresztrejtvényeztem, rajzoltam. Mindent egyszerre szerettem volna bepótolni, és a végén nem csináltam semmi hasznosat, és nem kapcsolódtam ki rendesen. Nélkülük nem sok értelme volt a munkámnak, és a szabadidőmnek se.

Most már idősebb vagyok. Tudom, hogy nem vagyok egy szirt, hanem inkább gödör a völgyben. Nem vagyok optimista, hanem pesszimista-realista. Sejtem, hogy hol lenne a helyem, de majd odafurakodom.

Hallom, hogy sok ember azt mondja a házasságáról, hogy az inkvizíció hozzá képest lágy bölcsőringatás. Lehet, hogy néha én is azt mondom. Lehet, hogy sokszor azt mondom. Lehet, hogy mindig ezt mondom. Lehet! De akkor sem bántam meg semmit!