Adrienn lelkében gyermeke születése indította el a folyamatot, hogy megszabaduljon nárcisztikus férjétől. Zseniálisan érzékelteti az átmenetet, a nyomasztó érzést, közben a tudatosságot is, ahogy értelmezi az eseményeket.

Évek óta ültem a laptop felett és bámultam az üres word dokumentumot. Évek óta kerestem az okokat: apa halála, a fiam születése, az időjárás, a hold állás, a napsütés… vagy elfelejtettem írni. Már nincs mit mondanom. Pedig van. A fejemben zakatolnak a gondolatok, fogalmazódnak a sorok, de leírni mégsem tudom. Mi a baj? Hova tűntem? Hogy vesztem így el?

Közjáték.
„Te folyton csak keresed magad”; „már megint milyen új baromságot találtál ki?”; „ma éppen jógaoktató leszel, vagy mivel váltod meg a világot?”,; „lehet, hogy nem vagy többre hivatott, be kell állni a sorba és kussolni”; „Mit akarsz te mindenkit megmenteni folyton?”; „rossz háziasszony vagy és csapnivaló feleség”.

Új bekezdés.
A fiam 2017. április 20-án született. Akkor jött, amikor már lemondtam róla: de ő már akkor sem hagyta, hogy elveszítsem minden életbe vetett hitem. Már várandósan is éreztem, olyan változást indított el az agyamban azzal, hogy beköltözött a testembe, ami örökre megváltoztat mindent. Akkor még nem tudtam, mekkora erővel fog hatni rám a felelősség, amit iránta érzek.
Az első születésnapja után kezdtem érezni, hogy valami nincs rendben. „Depressziós vagy, mozdulj ki!” – hallgattam nap, mint nap, miközben minden sejtem tiltakozott az ellen, hogy elhiggyem. Hogy lennék depressziós? Én, aki imád a gyerekével lenni, aki ha együtt vagyunk, önfeledt és boldog vagyok. Nagyokat sétálunk, játszunk, éneklünk, táncolok neki, mondókázunk, közösségbe járunk.
„D E P R E S S Z I Ó S V A G Y!” – talán igaza van. Tényleg az lehetek… De akkor miért nem produkálom a tüneteket?! Mindegy, biztos igaza van.

2018. augusztusában Dunakeszire költöztünk, közelebb anyukámhoz. Saját otthon, amire olyan régóta vágytunk. Majd itt minden rendben lesz – gondoltam. Hisz megérkeztünk haza, az otthonunkba. A férjem saját vállalkozásba kezdett. Igen! Révbe ért! Istenem, de boldog vagyok! Hisz mindig erre vágyott. Azután a gyötrelmes gyerekkor után végre boldog lehet. Van családja, vállalkozása, otthona. Megvan minden, amire vágyott. Ő.
„Eljárok majd kajakozni. Mindig is vágytam a Duna közelségére” – mondta, én pedig boldog voltam, hogy hozzájárulhattam az öröméhez végre valamivel.

Peregtek a napok, sokat voltunk kettesben a kicsivel. Játszótereztünk, sétáltunk, kutyáztunk, jöttünk-mentünk. Valami mégis hiányzott. Nem éreztem, hogy kerek lenne a világ. Már évek óta foglalkoztam önfejlesztéssel, így nem értettem, mi a baj. Miért nem alakulnak úgy a dolgok, ahogy elképzeltem. Meg kell találnom önmagam – gondoltam. Elkezdtem járni egy anyáknak szóló foglalkozásra egy coach-hoz. Minden egyes ott töltött alkalom valódi feltöltődés volt. Lubickoltam és azok is, akikkel beszélgettem. Beszélhettem és hallgathattam. „Te milyen erős nő vagy!” – mondogatták, de nem értettem, mivel mindennek éreztem magam, csak erős nőnek nem. Mégis jól esett a visszajelzés. Emlékeztetett arra a lányra, aki egykor voltam. Tele ambícióval, kitartással, hittel, erővel. És akit évekkel ezelőtt valahogy elvesztettem.

Az esték viszont maró gyomorgörcsben teltek már egy ideje: ma mibe fog belekötni, ma mit nem csináltam jól. Vajon minden a helyén van, úgy, ahogy látni szeretné?

Ahogy telt az idő, egyre inkább fojtogatott az érzés: valami nem stimmel. Nem vagyok boldog. Hiányzik az érintés, a simogatás, a becéző szavak, a mély beszélgetések. Az elismerés, a közös tervek, a szenvedély, a szövetség.

Ébresztően hatott rám, amikor egyedül ültem a párterápián. Egyedül. A PÁR terápián. Nincs párom. Van egy férjem, de nincs párom. Elengedett anélkül, hogy megpróbált volna megtartani. Túl nagy falat lettem, amikor elkezdtem öntudatra ébredni. Amikor elkezdtem újra kinyílni a világ és magam felé. Amikor elkezdtem felismerni, hogy a férjemnek talán köze van ahhoz, hogy eltűntem a látótérből. …

Újra tudok írni. Na, jó, még csak írogatni. De szeretik. Visszajeleznek. Csak Ő nem. Ő soha. El sem olvassa.

„Leszarom mivel foglalkozol.”

2019. áprilisában kezdtem felkészülni arra, hogy hamarosan eljön az idő, amikor a kisfiammal el kell költöznünk. Ezért a gyerekért felelős vagyok, nem tehetem meg vele, hogy egy életre megnyomorítom azzal, hogy végig kelljen néznie, ahogy az anyját megalázza és elnyomja az apja. Nem tehetem tönkre a párkapcsolatait úgy, hogy van más választásom. Sokáig küzdöttem, de a fiam N E M N Ő H E T F E L I L Y E N M I N T Á T K Ö V E T V E.

Július másodikán költöztünk el, miután ököllel fenyegetett meg a fiunk előtt. Higgadt és hűvös maradtam. Tudtam, eljött a pillanat.

Azóta szárnyalok. Azóta szembesülök. Azóta élek. Azóta írok újra. És azóta tudom, hogy esélyem sem volt a férjemmel szemben, akit gyerekként lelkileg megnyomorítottak a saját szülei. Az én szeretetem kevés volt az ő félelmeivel szemben.

De mégis hálás vagyok! Hálás minden fájdalomért, minden nehéz percért és gyötrő érzésért. Mert megtaláltam a küldetésem: segítő kezet nyújtani azoknak, akik még szárnyaszegetten botladoznak a szeretet illúziójába burkolózva.