Ki vagy te valójában?- Kérdezte egy ismerősöm, a választ azóta is keresem. Talán egy hatalmas hullámvasút egyik utasa, akit születésekor ráültettek és szüntelen utazok.


Ma vagyok 37 éves. Nő vagyok. Valakinek az anyja, valakinek a társa, valakinek a segítője, mentora és valakinek az ellensége.

Születtem, 11 évesen. 11 éves koromig nincs emlékem, így nem tudom, hogy addig mi történt velem. Furcsa számomra mikor történeteket hallgatok, hogy kivel mi történt gyermekkorában. Én is elképzelek egy-egy helyzetet, eseményt. Fényképek sem tudnak emlékeket adni. Nézem őket és teljesen idegen érzés fog el. Nem emlékszem szép szavakra, anyai ölelésre, apai büszkeségre, testvéri féltékenységre. Néha csak nézek egy-egy fotót és próbálok érzéseket belegondolni, meg köré képzelni egy történetet, amit aztán el is hiszek, kis ideig. De ezt elfogadtam, valószínű okkal törölt az agyam mindent, nem szeretném felfedni, mert félek. Félek megtudni az igazságot.

Elkezdődött az életem, sodródtam, úgy éltem, mint minden korombeli. Lázadtam én is. 1 évig apáca is szerettem volna lenni. Majd egyik napról a másikra elfordultam Istentől. Nem voltam se jó, se rossz gyerek, tettem a dolgom, felnőttem.


Majd az életem talán legrosszabb döntését hoztam meg.18 éves koromban találkoztam egy fiúval, akivel hamar össze is költöztem. Nem voltam szerelmes, csak sodródtam az eseményekkel. Majd kiderült, hogy a drog és alkohol fogságában volt megismerkedésünk előtt. Én mindent feladtam és azt a döntést hoztam, hogy segítek neki a talpra állásban. Bár ne tettem volna. Az alkohol rabságában élt még mindig, de ez sokára lett számomra egyértelmű. Én azt hittem, hogy tudok segíteni és majd boldogan élünk, míg meg nem halunk. Rengeteg szenvedés, de nem tudtam elhagyni, felelősséget éreztem érte. Mintha két emberrel éltem volna. Volt a kedves, bájos férfi, aki konyhatündérként sertepertélt a konyhába és mindenkit elvarázsolt, rikító kék szemekkel és műveltségével felszántotta maga előtt az utakat. De ott voltak a démonjai minden nap, minden pillanatban. Majd felszínre került a másik énje. A vadállat, a káromkodó, a rongáló, az eltűnő, a mindenki „rémálma”. Már munkába induláskor tudtam, hogy aznap inni fog. Elkapott egy érzés, a gyomrom ökölbe szorult, levert a víz és a szívem ki akart ugrani a helyéről. Tudtam ma baj lesz! Mikor ivott, akkor sose tudtam, hogy mire érek haza. Volt, hogy 5-6 idegen ember pakolta ki éppen a lakást, vagy vérben úszott a fürdőszoba, mert felvágta az ereit, de olyan is mikor tárva nyitva volt az ajtó és meztelenül feküdt a földön, szemei fennakadva ès habzott a szája. Rendszeresen eltűnt és napokig hírét se hallottam, minden telefoncsörrenésre azt hittem, hogy a rendőrség keres,vagy az egyik kórház. Nem sokan tudták mi történik a falak mögött.
Minden akkori barátomat elmartam magam mellől és csak a megmentésére koncentráltam. 9 évet adtam a megmentő szerepért cserébe. 20 éves koromra hosszú sötétbarna hajam hófehérre változott. Kapcsolataim átalakultak. Ez idő alatt 10x költöztem, sokszor menekültem. Néha a társ elől, néha magam elől, néha a világ elől. 9 évből 3 év volt „tiszta”. Mivel Őt ideig-óráig tudtam menteni, ezért teljesen elvesztettem Önmagamat és a valóságot. A munkának éltem, és mindenkit meg akartam menteni. Zokogtam, ha hajléktalant láttam. Zokogtam, ha beteg gyermek jött velem szembe. A fizetésem felét ő itta el a másik felét eladományoztam. Hobbimmá vált a megmentés. Hosszú-hosszú évek teltek el, amit sok fájdalom, sírás és lila foltok kísértek. Majd a sokadik félresikerült elvonókúrát követően jött egy pillanat, amikor rájöttem, hogy engem kell megmenteni és segítségért kell kiáltanom. Amikor a „társam” vérbe forgó szemmel szorítja a nyakam és érzem, hogy most vége, mindennek, megöl. Már nem tudtam sírni, nem tudtam kiabálni,már nem fájt,csak néztem magamat kívülről.


9 év után sikerült segítséggel kilépni. Körülbelül 1 év alatt  mindent lezártam. Maradt a fehér haj, maradtak a pánikrohamok, maradtak a fóbiák és az önbizalomhiány, amiket rám hagyott.


Majd új szerelmet kaptam és 30 évesen megszületett a gyermekünk. Akiről nagyon gyorsan kiderült, hogy nem átlagos gyermek.
Szeretettel figyeltem a fejlődését. Mindenre rácsodálkoztam, amit csinált.
1,5 évesen elkezdett olvasni, párhuzamosan kiderült, hogy fehérhallása van, a légy zümmögésétől is kikészült, mert rettenetesen hangosnak érzékelte. Minden érzékszerve túlműködött. A fény annyira zavarta, hogy télen is napszemüveget viselt.
2,5 évesen kézzel írt, pelenkás volt, de fejben szorzott. 3 éves korára a mindennapjaink felborultak. Minden eddigi általam ismert gyermeki cselekedetet felülírt. Elkezdett indiai, orosz, japán betűk után érdeklődni, amiket pillanatok alatt elsajátított. 24/ 24 órás gyerek volt. 4 éves korára 5. osztályos matek nem jelentett kihívást neki. Viszont senkivel nem barátkozott. Lelkesen hordtam a játszótérre, majd ott is csak velem foglalkozott és a homokba írt, rajzolt vagy éppen a csúszda szögeit mérte, vagy a színeit fejtegette, hogy mi a színkódja, mit hogyan keverne ki. Ha valami probléma adódott, akkor visított, elrohant, harapta magát, vagy épp a fejét ütötte. Én rendszeresen a homokozó szélén ülve zokogtam. Hullámvasút volt minden egyes nap. Felváltva borultunk ki apával. Hol ő zokogott, hol én. Minden bajnak én voltam az oka. Valahol itt, életünknek ebben a szakaszában kezdtük el egymást “eltüntetni”. A szerelemből nem barátság, hanem szövetség lett. Mindketten mást profitáltunk ebből a szövetségből, de tudtuk, hogy egymás nélkül nem fog menni. Utálom azt a szót, hogy zseni, de mégis megpecsételte az életünket. Az óvodai évek hozták el a hatalmas változást, ahol a döntések, amiket meghoztam, hoztunk az egész életünket meghatározták. Mivel erre nincs felkészülve senki, nem csak én, mi,  hanem a rokonok, barátok idegenek sem, ezért elkezdődtek a támadások. Nem kért senki se belőle, se belőlem, se belőlünk. Bárhol kopogtattunk, csak a szenzációra szomjaztak, mikor megkapták ránk csukták az ajtót. A rokonoknak közellenségek lettünk, akik szerint csak egy elkényeztetett „porontyot” nevelünk. Büszkeségüket inkább irigységre cserélték. A barátok egyik pillanatról a másikra eltűntek. A nagyszülők nem kértek belőle. Segítség és támasz nélkül ott ragadtunk egy tündéri kis manóval, aki információra éhesen, szenzoros problémákkal és autisztikus vonásokkal tele várta, hogy mi fog történni vele. Nem lehetett megállítani a fejlődését, mint a szivacs, úgy szívta magába az információkat. Féltünk, nagyon féltünk a jövőtől. Az olló egyre nagyobbra nyílt. A szociális lemaradása és az értelme olyan távol voltak egymástól, mint Makó Jeruzsálemtől.


Majd elkezdtük az óvodát, ezért elköltöztünk egy másik városba. Mivel kb.100 óvodából ez az egy fogadta őt „szívesen”. Hatalmas tervekkel, vágyakkal vágtunk bele az új életbe.

Fél év se telt el és a gyermekünk romokban hevert. Sírt, csak sírt, hogy nem akar óvodába menni. Nem derült ki, hogy mi a baj. Minden szakember, akihez fordultunk, elmondta, hogy ezt csak nekünk csinálja, ahogy bemegy az oviba, ott már nem sír, minden rendben van vele. Már enni sem akart az óvodába, az ujjait a feszültségtől sebesre kaparta. Ha nagyon nem akart menni, mi betelefonáltunk, hogy ma itthon maradunk. Már itthon reggelizett, ebédelt. Heti 2-3 napot vittük, pár órára. Éreztük, hogy valami nem jó,valami nagyon nincs rendbe,de egyszerűen nem találtunk ésszerű magyarázatot. Nem mondott soha semmit, csak azt, hogy nem akar menni, vagy nem akar ott ebédelni. Itthon a könyveibe menekült, ott mindig jól érezte magát. Majd egyik este, fürdésnél ismét mondta, hogy nem akar menni. Kérdeztem, hogy miért. És elkezdett róla beszélni. Kiderült, hogy az óvónő bántalmazza. Lelkileg, testileg. Ha kérdez (és ő mindig kérdez) a fejét üti, ha sír a száját, ha kiborult a csap alá vitte, ha az ételt nem ette meg, hányásig tolta a szájába.


Ezt hallgatni is borzasztó volt, ott ültem a kád szélén és a gyomrom liftezett, a kezem ökölbe szorult, de csak mosolyogtam rá,mert szerettem volna mindent kihúzni belőle. Azonnal kiemeltük és mindenhol ahol tudtuk feljelentettük az óvónőt és az óvodát. De mai napig ott dolgozik, mert minden vizsgálat kimondta, hogy az óvónő 25 éve óvónő, ezért nem bűnös.
Új óvoda, új élet. Ez a helyzet annyira megviselt minket és a gyermekünket is, hogy az egész életünket átformálta.


Újra tanítottuk enni és közben mi is újragondoltunk mindent. Már nem hiszünk abban, hogy a tehetséges gyermekért itt bárki harcol. Aki nem fér bele a kockába, azt tapossák,ütik, kockásîtják. Ha ez se jön be, idomítják minden létező eszközzel. Ha társadalmilag “selejt” felfelé vagy lefelé, akkor irány a Tajgetosz és megsemmisítik! Önmagamat hibáztatom a mai napig, hogy hittem a szakembereknek, mikor azt mondták, hogy higgyem el minden rendben, csak hisztizik. Belehaltam, a lelkem egy része eltűnt. Munka közben gyászoltam. Gyászoltam az átlagos gyermekemet, gyászoltam a nőt, aki eltűnt a rengetegben, gyászoltam a kapcsolatomat, a szerelmet, a szüleimet, a családomat, mindent szépen lassan elengedtem. Sírtam, ha kiránduló gyerekeket láttam viháncolva, sírtam, ha boldog családot láttam. Sírtam mert nem tudtam biztonságot adni, pedig éreztem, hogy nincs jól a gyermekem, megbuktam. Megbuktam, mint anya, megbuktam, mint nő. Az „én” már nem ugyanazt jelentette. Minden tükröt, amiben magamat láttam, szerettem volna leköpni.


Majd ettől megtisztulva, hihetetlen erőre kaptam. Elengedtem a szülői-rokoni kapcsolatokat, már nem bőgök esténként és már nem várok válaszokat a miértekre. Egy célom lett,ami nem más mint a gyermekemet biztonságba felnevelni. Már nem akarom őt betuszkolni oda, ahova nem való és nem érzi jól magát. Már nem bánom, hogy „más” és kevésbé van szüksége a társaira. Már nem fáj, hogy azok a barátok elhagytak, mert jöttek újak, mások. El kellett engednem mindent és hagyni, hogy a gyermekem mutassa az utat. Mert semmi nem az, aminek látszik. Most 6,5 éves. Születése óta átéltük a poklok poklát és megjártuk a mennyország szépségeit. Folyamatos tanulás. Tanulom őt, tanulom magamat.
  Hosszú még az utunk , de azt tűztem ki célul, hogy ezeket nem élheti át egy gyerek se,egy család se és aki segítséget keres, az nálam megtalálja. Megalapítottuk az egyesületünket, ahol az atipikus tehetséges gyerekeknek minden segítséget és támogatást megpróbálunk megadni. Ez lett a cél. Sokan elhagytak minket. Sok mélypont hozott eddig, de most jól vagyok. És ha én, az anyja jól vagyok, akkor ő is nyugodt és saját tempójában fog fejlődni. Már nem zavar a közvélemény, már nem érdekelnek a külső hatások. A társadalmat nem tudom megváltoztatni, de arra fel tudom hívni a figyelmet, hogy mindig higgy a gyermekednek és hallgass a megérzéseidre, mert senki nem tudja jobban,mint te hogy mire van szüksége. Diploma ide, vagy oda!


Nem tudok mindenkit megmenteni, de aki hozzám fordul, annak a maximumot fogom adni. A tehetség sokszor átok, ha nem egyenletes és nem egyenes felfele ívelő vonalat mutat. Atipikus tehetséges gyermeket nevelni kemény dió, de ez a feladat, amit meg kell oldani. A tehetségét gondozni, a szociális lemaradását fejleszteni és szeretni, szeretni, szeretni minden körülmények között. Ha kell országot, kontinenst változtatni az érdekében.
Nem tudom, mit hoz a jövő, mi lesz a fiamból. Matematikus, tudós, csillagász, kertész, vagy takarító, de azt tudom, hogy én segítem őt és senkinek nem engedem meg még egyszer, hogy bántsa. Tudom, hogy nem leszek mindig mellette, de most igen, most itt vagyok és vele vagyok.
Ki vagyok én? Valakinek az anyja, valakinek a szövetségese, valakinek a barátja, valakinek a segítője és valakinek az ellensége. Az vagyok, akinek látni akarsz!