Ülünk a kertben. A felújítást és kertrendezést még nyögi a táj. De látom magam előtt a kis mennyországot, amit itt létrehozunk a gyerekeknek és magunknak… Ha eddig még nem hitted, hogy létezhet teljes életmódváltás, olvasd el Anikó írását! 🙂 Nézem, ahogy lassan becsukódik a bérház nagy, nehéz kapuja. Utoljára. Kiélvezem a pillanatot. Tudom, hogy ez az utolsó. Többet nem jövök ide. Hát eljött.
Az utolsó nap még elmentem a Menedékházunk mellett is, és csendesen mosolyogva köszöntem neki. „Szia. Köszi, hogy befogadtál és megmentettél. Jó volt itt. Nehéz… nem, iszonyú idők voltak, de itt mindig megnyugvás várt és biztonság, hogy ide már nem léphet be. Sosem felejtelek el.” Igen, elmúlt ez is. Átküzdöttük magunkat minden poklon: a gyerekelhelyezésen, a bíróságon, a sok hatóságon. És megmenekültünk. Közben eggyel többen lettünk, és társam kezét fogva már több lehetőség és nagyobb bátorság adódott. Hát akkor menjünk. Nincs itt keresnivalónk. Ez nem a mi világunk.

Amióta az eszemet tudom, faluban szeretnék élni vagy tanyán, megteremteni a két kezünkkel magunknak a szükséges dolgokat. Együtt lélegezni a természettel, átélni az évszakok múlását, túrni a földet, állatokkal foglalkozni. Csak ennyi. Nekem nem kell más, csak egy nyugodt, természetes, emberléptékű élet. Persze ez városi gyökerekkel és semmi tudással, pénz nélkül elég nehéz. De csak erre tudok gondolni már régóta. Nem szeretem a várost, a zajt, a túl sok embert, a sok lehúzást, a túl sok felesleges tárgyat és tevékenységet, a túl sok ingert, minden túl-túl…, ami felőröl, és elvonja a figyelmet a lényegről. Egymásról, hogy valóban éljünk, megéljük a pillanatokat, meg tudjunk állni körülnézni, elmélkedni.

Menthetetlenül anakronisztikus vagyok. Nem tudok megbarátkozni ezzel a korszakkal, és szenvedek tőle, a kütyüktől, a zajtól, a tömegtől, a túlzásoktól, a bezártságtól. Nem vagyok hajlandó okostelefont használni, már az autót sem szeretem. A lábamban bízom, addig jutok, amíg tekerem a biciklit, és számomra semmi sem megnyugtatóbb, mint amikor a szem a messzi zöld tájat pásztázza, ahogy összeér a szikrázó kék éggel.
Budapestről állandóan menekültünk kirándulni bárhová ki a természetbe, és fájt visszamenni. Szinte beteg voltam, hogy ott kell laknunk. De miért is? Miért itt lakunk? Mert a szüleink is itt laktak? A munka miatt? Vagy mert itt lakunk egy ideje? Vajon megéri valahol ottragadni, ahol nem igazán jó? Munka van máshol is. Itt lakást tutira nem tudunk venni. Vidéken olcsóbb, már nincs semmi, ami ideköt. És akkor megszületett bennünk az a felszabadító gondolat, hogy tulajdonképpen bárhol lakhatunk. Érted? B-Á-R-H-O-L. Nyakunkba vettük az országot, és sokfelé jártunk, hogy hol élnénk igazán szívesen. Volt pár kritérium: iskola a településen, nagyváros a közelben munka végett, természetes víz. És legyen szép, szép, szép és nyugodt. Sokfelé jártunk. Évekig. És nagyon sok hely tényleg gyönyörű és élhető volt. De volt egy, ahol éreztük kétségkívül és visszavonhatatlanul, hogy ez az. Egyértelmű volt, félreérthetetlen az érzés. Még utána is indultunk felfedezőútra, de mindig visszatértünk ugyanoda, a Balaton mellé. Vajon lehet-e valaki szerelmes egy helybe? Mert ezt éreztem, amikor vonattal megérkeztünk, és biciklivel elindultunk a falunk felé. Sírtam a boldogságtól, hogy van már igazi otthonom, és milyen gyönyörűség itt minden a Sió partján. Itt fogok munkába bicajozni, ahol a darvak bóklásznak a vízben, és néha őzek meg nyulak ugranak ki a bokorból. Döntöttünk, elhatároztuk, és elindultunk ezen az úton. Szépen fegyelmezetten, egyik lépés a másik után, és végül összejött minden. Tudtunk venni kis házat, lett munka mindkettőnknek, a gyerekek egyből megszerették a helyet, az iskolát.
Nem értem, hogy lehet ez valakinek unalmas, hogy hiányozhat bármi, amikor itt a nyugalom és a természet körülöttünk. Éltem Budapesten, de hiába volt karnyújtásnyira 10 színház, nem volt időm elmenni, annyit kellett dolgozni, hogy fent tudjuk tartani a nagyvárosi életmódot, a maradék időben meg fáradt voltam a hajszoltságtól, és mert nem volt igazi töltődés. Itt lelassul az idő, egyszerűsödik az élet. És itt is van színházi előadás, nagy könyvtár, s idő is több marad.
A költözés volt az utolsó nagy stressz és az utolsó lépés. Olyan régóta terveztük, hogy szinte hihetetlen volt, hogy tényleg megtörténik. Az utolsó pillanatig csak álomnak tűnt, de amikor már az összes bútort felpakoltuk, hirtelen valósággá vált. Iszonyúan elfáradtunk, és az iskolakezdésre is készülnünk kellett. Új hely, új iskola, új környezet, új munkahely, rengeteg új ember. Még így is megterhelő volt, hogy ennyire vártuk, és hogy készültünk rá. De megérte. Kezdünk megérkezni, és élvezni, amiről régóta álmodtunk, de nem tudtuk, sikerül-e valaha, s ha igen, mikor.
Ülünk a kertben. A felújítást és kertrendezést még nyögi a táj. De látom magam előtt a kis mennyországot, amit itt létrehozunk a gyerekeknek és magunknak. A termő kertet, az istállót az állatokkal, a kertben a bokrok közt megbújó pihenőt, ahol olvasni fogok, meg írni. Ülünk. Csendben. Egyikünknek sincs kedve megszegni a csend szentélyét. Tücskök ciripelnek, a fák lágyan suhognak az enyhe szélben, távolról egy harang hangja úszik a levegőben, és nincs semmi, de semmi más. Megérkeztünk.