Egy eleve halálra ítélt kapcsolat lezárásának története, hideglelős, filmszerű tökéletességgel elmesélve. Egy világ 5000 karakterben, amiből te is menekülnél. Marjai Kamilla írása.

1.

Végre otthon. Lerúgom a cipőmet és továbbsétálok a konyha kék kövén az ágy felé. Itthon vagyok, egyedül, és ezen a lassú és nehéz napon ez jelenti, és csakis ez jelentheti a megnyugvást. 

Itt minden parkettanyikorgást és falrepedést ismerek. Meg a nevetségesen régi konyhabútort, amit a pénztelenség abszurd humorának köszsönhetően egyszer medencekékre festettünk. Szerettem ezt a humort. Panaszok helyett lett egy megmagyarázhatatalanul vidám konyhabútorunk, amibe itt-ott beleragadt az ecsetszőr. 

Szóval húz az ágy. Kiüresedett tekintettel omlok az ágyra és bámulom a falat. Shaolin köpeny. Ez volt az árnyalat neve, együtt választottuk és saját kezünkkel festettük a szobát, mert hát a pénztelenség ugye, meg aztán a pemzlivel még inkább belemaszatoltuk magunkat a falakba, amik otthonná teszik ezt a mindig meleg szobát. Mert ennek a szobának mindig az a dolga, hogy bent tartsa a meleget. Az ölelő testek melegét, máskor a szavak kiáltására felforrósodó, mérges és izzó tüdő melegét.

Csörög a telefon. Ő az.

2.

– Szia, kijössz egy sörre?

Már arra készültem, hogy bebábozódom az ágyon és hagyom, hogy az élénk Shaolin köpeny árnyalatú fal púderrózsaszínné puhuljon, ahogy elalszom. Most nem. Ezt akartam mondani. De mostanság túl sokszor hangzott el a „most nem” és a „már nem” ,túl sok sóhaj követte ezeket a „nem”-eket és feltörni vágyó gejzírek csiklandozták a parkettát a talpunk alatt. Kétségtelenül szűkölködtünk az „igen”-ekben. És az „igen” lehetősége ezúttal az én nyelvem alatt volt.

Nem nagyon csúszott a hideg sör. De együtt voltunk. Szép, erős, férfias kezét erőtlenül végigsimította a vállamon és egy esetlen „szeretlek” pottyant ki a száján. Langyos melegséggel mosolyogtam vissza rá. Aztán rágyújtott. Hárman fagyoskodtunk  a februári hidegben az ajtó előtt, ő a füstöt fújta, nekem a lehelletem rajzolt felhőt. Akkor már hetedik hónapja nem cigiztem, és csak annyira voltam erre büszke, amennyire ez el tudja csendesíteni sóvárgásomat.

– Ez a hetedik hónap. Túl sokat köhögtem és berekedtem tőle, ezért tettem le.- feleltem  a velünk toporgó dohányos kérdésére.

– Nem, nem ezért. Akkor kaptam egy karton cigit Csillától, ami a nagybátyja után maradt, ezért tetted le. – hangzott a pengeéles és kissé gúnyos válasz, miközben szállt belőle a füst a februári télbe.

Csendes megsemmisülés. Most kellene mondanom valami nagy igazságot, ami játszi könnyedséggel cáfolja mindezt, vagy még jobb lenne elengedni a fülem mellett, mint valami gyermeteg csacskaságot. De hirtelen kihűlt az előbbi langymeleg „szeretlek” és szerettem volna nem látszani. Ahányszor elhangzott Csilla neve, olyan volt, mint egy égő cigarettavég, ami kiégeti a kabátomat. Mint a hajszál, ami a gyöngyöző húsleves tetején úszik. „De hát ő a gyerek anyja.” – hallottam sokszor, és még a fel nem tett, kimondani nem mert kérdéseimre is ez volt a válasz. Csillának helye volt minden kertipartin és családi ebéden, minden szilveszteri bulin és karácsonyi ajándékosztáson. Ha lett volna saját betlehemünk, ő lett volna a mini műanyag Szűzanya, ami ájtatosan tartja karjában a gyermek Jézust. Ő volt az anyaméh. A méhkirálynő. Az anyaméhkirálynő. És most még azt is el kellene hinnem, hogy az elmúlt hét hónap összes el nem szívott cigarettáját ő pöckölte ki a kezemből.

3.

És megint a Shaolin köpeny árnyalatú falak. Erőtlenül reménykedem benne, hogy most bebábozódhatok, púderrózsaszín álomba zuhanhatok, vagy ilyesmi. Vagy legalább elfelejtem ezt az egészet, mire felébredek. És ugye pillangóvá változom, mert azok nem isszák a keserű sört kétes tisztaságú poharakból és nem állnak vereségre ítélt versenyben mindenféle Csillákkal?! Anyaméh. Méhkirálynő. Anyaméhkirálynő. Ugye pillangóvá változom? Púderrózsaszín…

4.

Csapódik az ajtó, én felriadok. A félelem ébreszt. Mert tudom, hogy a gejzírek nem csiklandozzák többé a parkettát, hanem feltörnek. És apró cserepekre zúzzák még a konyha kék kövét is. És akkor majd hullik ránk a vakolat, és már nem lesz, ami összetartsa a nevetségesen régi, medencekékre festett konyhabútort, és nem lesz, ami egybentartson minket. És most hörgésre nyílhatna a torkom, de nem megy. Nem akarom. Ő kimond mindent: Csillát, el nem készített vacsorákat és el nem mosogatott tányérokat.

Azon az éjjelen nem a szobában alszom. Megágyazok magamnak egy matracon a konyhában. Az utolsó csillázás, meg nem főzött vacsora és el nem mosogatott tányér után beáll a visszavonhatatlan csend. Mint amikor a halott magára marad azután, hogy minden zokogást meghallgatott a saját temetésén. Összetettem a két kezemet. Ritkán imádkoztam. Mint amolyan hitében hűtlen, többnyire csak kérni szoktam, vagy Istenhez nyafogni. Annyit mondtam: köszönöm. Megköszöntem, hogy fáj, hogy fájhat. Az én dolgom meg az, hogy hagyjam sajogni. És most nem óvatoskodom. Nem ejtek több sebet, nem kérek többet én sem. Hagyom, hogy ez az egy kivérezzen. Ujjbegyemmel megsimítom a konyha kék kövét, homlokomat hangtalanul a konyhabútor éléhez koccantom. Holnap már nem leszek itt otthon.