Gulyás Brigitta szembenézett a diagnózissal, a rákkal, a gyógyuláshoz vezető út minden nehézségével. Gondolatai igazán tanulságosak: Amikor az ember szembesül saját végességével, akkor döbben rá igazán milyen szerencsés. Gulyás Brigitta írása.

„A változás olyan ajtó, amelyik csak befelé nyílik.” (Tom Peters) A mértéke attól függ, mennyire vagyunk bátrak kitárni az ajtót önmagunk előtt. Ha óvatos duhajként mindig csak résnyire nyitjuk, a módosulás nagysága is ennek megfelelően apró lesz. Persze nem kell mindig előre rohanni, a dolgok maguktól is változnak, minden reggel felkel a Nap, a sejtjeink fogantatásunk pillanatától kezdve fejlődésben vannak. Néha jobb, ha nem teszünk semmit, csak hagyjuk, hogy vigyen az ár, máskor hatékonyabb, ha az előttünk tornyosuló hullámokat képesek vagyunk megszelídíteni. Teljesen mindegy, mit dob az élet, rajtad múlik, hogy reagálsz rá.

június 21-én a nyári napfordulón, én ott álltam az ajtóban. Tulajdonképpen már régóta egy helyben topogva, a bizonytalan helyett a biztosat választva. Kezem a kilincsen, beágyazódva a korlátaim veteményesébe, attól félve, hogy egy kiadós eső után elönt a sár, kitép a földből és egy ismeretlen helyre sodródva nem tudok megkapaszkodni csenevész gyökereimmel. A lelki nyílászárón ezen a napon lökött be az élet, az Onkológiai Intézet 3. épületének 3. emeletére. Diagnózis: emlő rosszindulatú daganata.

Még áprilisban, egy kávézóban, baráti beszélgetés közben szóba került egy sportesemény, Ádám épp azt mesélte, teljesítménye nem úgy sikerült, ahogy eltervezte, mert elkapott valami nyavalyát, amit mindenki akkor. Viccesen jegyeztem meg, hogy én bizony nem jártam így, mire mosolyogva rám nézett és halkan ennyit mondott: „Mert Te szép vagy és egészséges.” Ahogy az emlék előtör, csak ez a szó visszhangzik a fejemben: egészséges…

Június van, két hónap telt el a találkozónk óta. Csak kettő. És most a szobában ülve, teljesen egyedül, elfog a rettegés, mert egy olyan ismeretlen felé tartok, amelyet elképzelni sincs erőm és olyan sebességgel szippant magába, mintha egy gyorsvonat robogna velem egy idegen ország felé. Mi történik majd velem? Meggyógyulok? Túlélem? Meghalok? Meghalhatok? Mi lesz a kisfiammal? A kérdések villámként cikáznak a fejemben, szinte beleszédülök. Érzem, ahogy elveszek a kérdőjelek sűrűjében és erőtlenül eldőlök az ágyon. Csorog a könnyem, nem ráz a zokogás, csak lassan csorog végig az arcomon. A plafont nézem. Félek. Nagyon.

Yann Marteltől olvastam egyszer, hogy „A kételkedés egy darabig hasznos. Mindnyájunknak át kell mennünk a Gecsemáné kerten. Ha Krisztus eljátszott a kételkedéssel, nekünk is el kell játszanunk vele. … akkor biztos nekünk is szabad kételkedünk. De aztán tovább kell lépnünk. A kételkedést életfilozófiának választani annyi, mintha a mozdulatlanságot a helyváltoztatás eszközének tekintenénk.”

Évek teltek el azzal, hogy pszichém bejárati ajtajának küszöbén, mindig valami külső erőre várva, áhítottam a fordulatot, és hittem benne, hogy eljön. Megérkezett. Talán pontosabban kellett volna fogalmaznom, mert nem éppen abban a formában jelentkezett, ahogy elképzeltem – sehol egy fehér ló, herceg és királyság. De most itt van, feltartóztathatatlanul terjed, áttétet képezve a nyirokrendszeremben és napról napra emészti fel a testem kívül-belül. Változtatásra kényszerítve engem.

Az IDŐ teljesen új ritmust kapott. Nem hónapokban mértem vagy napokban. Az új időszámítás kezeléstől kezelésig, “majd, ha sikerül felszednem 2kg-ot” vagy kontroll vérképtől kontroll vérképig tartott. Tudtam, hogy a kemok között körülbelül két és fél hetem van, hogy “normális életet éljek”, suliba vagy hegedű órára vigyem a fiam, tanuljak, játsszak vele és élvezzem az apró örömöket. Mint például a kávét. Imádom a reggeli kávék könnyelmű illatát, és azzal indítani a napom. Megpróbáltam kihasználni az IDŐT. Mert a gyógyszeres beavatkozások után legalább négy napig nem voltam önmagam, nem uraltam a testem. Mintha kiléptem volna a belőle és csak onnan tudtam, hogy az enyém, mert fájt. Minden porcikám. Lelassultam, mint amikor megszűnik a gravitáció és lebegtem a saját törékeny univerzumomba zárva.

A terápiás kezelések, a mastectomia, majd a két korrekciós műtét, megszámlálhatatlan tűszúrások, vizsgálatok, laborok, várakozással töltött órák tölcsérszerűen szívtak magukba. Forgattak, dobáltak, földhöz vágtak, mint egy érzelmi hurrikán, úgy tarolták le a testem ép sejtjeit, és tépázták meg lelkem redőit. A kezdeti ellenállás után úgy döntöttem, nem háborúzok ellene. A harc önmagában mit sem ér, ha magát a küzdelem tárgyát nem értem. Kicsivel később világossá vált, hogy nem küzdeni kell ellene, hanem sokkal inkább vele. Együtt. A gyógyulásért. Magamért. Megérteni és megszelídíteni mind a testi-, mind a lelki folyamatokat. Mint amikor egy tó tükrére simulok, eggyé válok vele, nem teszek semmit, csak érzem a hullámzást. Békére lelek, békét kötök a világgal és benne végre magammal.

Most, 2019-ben túl a két és félévnyi gyógykezelésen és három műtéten, hálás vagyok. Hálás, amiért a testem időben jelzett, hogy IDŐBEN észrevettem magamon az el-változást, és képes voltam átlépni a saját magam és a sors által állított korlátokon.

Amikor az ember szembesül saját végességével, akkor döbben rá igazán milyen szerencsés. Él. Élhet. Egész életemben attól féltem, hogy nem lesz elég erőm megkapaszkodni a változó minőségű talajon, ezért inkább egy helyben maradtam, az élet beelőzött és majdnem elment mellettem. A betegségem ráébresztett arra, hogy mindegy milyen – erős vagy gyenge – a gyökérzetem, képes vagyok alkalmazkodni a változáshoz. Azóta bátran nyitok be lelkem ajtaján, sosem voltam ilyen közel önmagamhoz. Itthon vagyok. Megérkeztem. Köszönöm.