Annyit kapálóztam én már a sorsom ellen, hogy netovább. Mindig, ha újabb, cipelhetetlenül nehéz cuccot dobtak le fentről, azonnal fogtam a jól bejáratott kis transzparenseimet és mentem az utcára, hogy “Héé, Te ott fenn, megint nagyon elszámítottad Magad! Tudd meg, hogy nem bírok el mindent! Méghogy Te pontosan tudod, hogy kinek milyen feladat való! Akármilyen hatalmas is vagy, itt bizony hibáztál! Te, aki mindent látsz, csak épp azt nem látod, hogy összeroskadok?”

Amikor Nóri lányomat visszahívtad, csak álltam a kórház folyosóján, néztem ki az ablakon át fel az égre és arra gondoltam, hogy köszönöm a bizalmat, de ezt én nem bírom el. Az első megrázkódtatás akkor ért, amikor úgy éreztem, ebbe bele fogok halni. A második megrázkódtatás még ennél is rosszabb volt. A második megrázkódtatás akkor történt, amikor szembesültem vele, hogy egyáltalán nem fogok belehalni. Ki fogom bírni. Cipelni fogom. Küzdeni fogok magamért. Küzdeni mindennap. És nem fogom megúszni a feladatot. Roskadozva, szentségelve, elerőtlenedve majd új erőre kapva, hálásan, dühösen, de végig fogom csinálni.

Amikor Anyukámat egyetlen pillanat alatt írta ki az Intercity az életünkből, perbe- és haragba szálltam Veled. A Hozzád fűződő kapcsolatom alapjaiban rendült meg. Sok idő telt el, mire vissza tudtam térni egy olyan pontra, ahol felvettem újra a közös fonalat Veled, és bár távolságtartóbb lett a kapcsolódásom Hozzád, de azért továbbra is zsigeri és erős.

Amikor pedig “A(z egyedül)lét elviselhetetlen könnyűsége” című darabot tűzted műsorra az életem színpadán -gyermekkori hitvány mellékszerepem után most- egyenesen főszerepbe delegálva engem, olyan csalódott és dühös lettem, hogy úgy éreztem, soha többé nem veszek tudomást Rólad. Nem azért, mert ezt a főszerepet sosem éreztem testre szabottnak magam számára. A darab mellékszerepeiről való élő emlékeim tettek végtelenül szomorúvá, hogy ezt leosztottad Nekik is, a gyermekeimnek, a legféltettebb kincseimnek.

Négy év telt el azóta és a darab jó kritikákat kap ma is. Én ugyan nem értem, hogy miért dicsérik. Szerintem voltak ennél sokkal jobb szerepeim is. Sőt, van egy-két-jelenleg is futó- másik darab, amiben sokkal hitelesebb- és önazonosabb az alakításom.

A rendezés a Te dolgod. Az én dolgom pedig az, hogy megpróbáljam láttatni magammal, a gyermekeimmel, a pályatársakkal és a kritikusokkal, hogy ez milyen is valójában, innen belülről. Mikor milyen. Nehéz, harcos, erőt adó, összekovácsoló, bensőséges, elviselhetetlen, unalmas, megnevettető, megható és vicces.

Olyan sokan kérdezik, hogy “Még mindig olyan nehéz?  Tényleg? De nem könnyebb egy kicsit sem?, hogy komolyan fontolóra vettem, mi is az, ami tagadhatatlanul könnyebb kell hogy legyen, mint volt. Lássuk.

Nincs szükség például párterápiára. Nem lehet kiábrándulni egymásból. Nem lehet egymás agyára menni, csak a sajátunkra, és ez pont eggyel kevesebb agy, mint ahova normál körülmények között mehetnénk. Mindez olyan jól segít lábaink és ízületeink védelmében, hogy a Voltaren gél a fasorban sincs.

A statisztikák szerint bőrünk sokkal tovább sima és fiatalos marad különösen homloktájon, hiszen kevesebbet ráncoljuk kifejezetten párkapcsolati problémák miatt.

Nem koptatjuk a szánkat felesleges kérdésekkel, hogy ki menjen előbb fürödni, ki vigye ki a szemetet, kinek milyen napja volt. Garantáltan kevesebbet beszélünk, megőrizve ezzel hangszalagjaink múlhatatlan fiatalságát.

Egész éjjel gurulhatunk a 200×210 cm-es matracunkon oda-vissza, akár óránként váltogatva a fekvés irányát anélkül, hogy tevékenységünkben zavartatva lennénk. Belátható, hogy a gyakori helyváltoztatás a felfekvések kialakulásának megelőzésére is páratlan. 

Száműzhetjük az életünkből a “Te jóságos ég, vajon meg fog jönni?” típusú kérdéseket. Ehelyett hátradőlhetünk és a legteljesebb nyugalommal arra gondolhatunk, hogy “Meg fog jönni. Ha nem ma, akkor holnap. Nem mindegy?”  közben nagyot kortyolhatunk mézes teánkból és erőnek erejével más idegeskednivaló után nézhetünk.

Február 14-én a legtöbben vért izzadva próbálnak meg kötelezően szerelmes állapotba kerülni, de mi csak lazán beújítunk egy Daubner-es süticsodát és a Valentin napot  a Függetlenség Napjaként ünnepeljük.

Nincs büdös zokni és nincs koszos melós ruha. (Tény, hogy koszos meló, az van.)

Megtanuljuk milyen olaj kell az autóba. Nem okoz gondot az utántöltés tűsarkúban. Hiba nélkül jelöljük be a vaktérképen, hogy melyik ikon jelzi a műszerfalon a lambdaszondát.

Előfordulhat hogy óvatlanul elkapunk egy vírust, amitől már-már ágynak esünk, de hamar rájövünk, hogy a betegeskedéssel csak a saját dolgunkat nehezítjük, hiszen a napirend attól még ugyanaz, és a betegeskedésünk népszerűségi indexe a közvetlen környezetünkben rendkívül csekély. Nem nehezítjük a saját dolgunkat, gyorsan meggyógyulunk, lehetőleg még aznap.

Nem túlzás tehát azt állítanunk, hogy ez az életforma nem csak hogy könnyű, hanem ráadásul még egészséges is. Mégsem cserélne velem senki. Ki érti ezt? Én nem.