Cigánynak születtem és szegénynek is. Egy hatgyermekes családban harmadik gyerekként, első lányként. Anyám sem írni, sem olvasni nem tudott. Nem könnyű élet ez, főleg, ha nem kéri és nem ezt várja az ember. Gyerekként megfigyeltem az embereket, a viselkedésüket, a mozdulataikat, inkább háttér szereplőként, mint felhívva magamra a figyelmet. Bolyongtam és fogalmam sem volt, hogy lesz- e helyem ebben a világban nekem, akit a szerencsétlenség ekkora mértékben sújt. Szégyelltem, aki vagyok, ahogy élünk, a ruháimat, a házunkat. Azt gondoltam, mindenki tud mindent rólunk, a veszekedéseket, a pénztelenséget, anyám depresszióját, apám agresszióját.

Emiatt bezárkóztam magamba és olvastam. Anyám utálta, ha olvasok, szerinte az semmire sem való és különben is minek, „miniszter akarsz lenni?” kérdezgette.

Azután hét évesen találkoztam a játszótéren egy hölggyel, akit rendkívül szépnek láttam. Vettem a bátorságot és megszólítottam. Ő kedves volt és beszélgetett velem. Érdekes, hogy akármikor visszagondolok erre az alkalomra, mindig összekapcsolódik ez a találkozás azzal a gondolattal, hogy Isten itt fogadott a kegyelmébe. Ez a hölgy egy lelkész felesége volt, gondolom, hogy imádkozott értem.

Ő nem tett mást, csak beengedett a családjába, és láttam, hogy másképpen viselkednek, beszélgetnek, esznek és hisznek.

És azt gondolom, hogy én itt ebben a családban lettem bátor. Eldöntöttem, másképp fogom csinálni. Másképp akarok élni, mint a szüleim. Kilenc évesen hoztam az első döntéseimet. Sokat fogok dolgozni, nem dohányzom, nem iszom és nem lesz olyan férjem, mint az apám. Utóbbi döntést nagyban befolyásolta, hogy azt gondoltam, minden cigány férfi olyan, mint apám. Ha iszik, akkor megver. Apám anyámat verte, anyám meg a gyerekeit.

Talán a legnagyobb bátorság ahhoz kellett, hogy merjem másként csinálni, merjek szorgalmas lenni, elutasítani azt, ami az örökségben vállalhatatlan. Amikor az ember gyerekként hányást takarít a részeg szülei után, ott születnek az emberben az elhatározások, hogy én ilyen állapotban sosem leszek. Utáltam az anyám fájdalmasan keserű arcát, amivel rám nézett. Tudtam, ilyen sem akarok soha lenni. De ennek ára van.

A cigány közösség azt mondja paraszt vagy, kiközösítésre ítéled magad, a nem cigányoknak csak egy cigány maradsz, akiből csak valami Isteni csoda folytán lehet jó ember. És benne találod magad egy identitás- zavaros, lebegő állapotban, ahol az egyetlen cél, hogy legyen újra talaj a lábad alatt, lehessek az az ember, akit én megálmodtam, és ne a származásom ítéljen halálra.

Mindenesetre a döntéseimhez ragaszkodtam. Sosem dohányoztam, nem iszom és tanultam, mármint tovább, mint eddig a családomban volt szokás.

És itt átkerültem az árnyékos oldalról a fénybe, valóban. Anya lettem, csodálatos gyerekekkel megáldva, van egy férjem, aki nélkül sosem lehetnék az, aki ma vagyok. Elmondhatom, hogy begyógyultak a szívemen azok a sebek, amit a verések, éhezések a szegénység okozta beszűkült kábult tudat okoz.

Ma én próbálok szociális munkásként olyan gyerekeknek segíteni, amilyen én voltam. Az élet szép, néha nagy bátorság kell szembe menni az árral, de megéri.

Ma már nem szégyellem, hogy cigány vagyok. Nem kértem, de ezt kaptam.