1982 júniusának végén egymagamban, egy szál elemlámpával indultam a langyos nyári éjszakába Ősagárd határában, hogy bizonyítsam, vagány vándortáboros vagyok. Két nappal később a szüleim postán kapták meg első bátorság igazolványomat. Még négy hasonló dokumentum lapul egy miskolci fiókban.
Bumm. Mi volt ez? Riadtan kapirgálok az éjjeliszekrényen a szemüvegem után. Hajnali fél három. A férjem nincs mellettem az ágyban. Bambán indulok nyomozni.
– Nincs semmi baj, kicsim, bújj vissza, holnap suli, aludnod kell még! – suttogom a szomszéd szobából kikandikáló legkisebb ugrifülesnek és lebotorkálok a lépcsőn. Ott hever, egy méter nyolcvanöt, tehetetlenül, ájultan egy hatalmas, penetráns szagú vértócsában. Észnél lenni, Répási! Szerencsére nem hagy cserben a hollandtudásom, orvost hívok, öltözöm. Az orvos azonnal riasztja a mentőket, infúziót próbál bekötni. Messziről jövő, monoton zúgásként érzem inkább, mint hallom, hogy pakoljak össze gyorsan ezt-azt. A három gyerek alszik. A legnagyobb feje mellé odateszem a telefont, hogy ha kell, tudjam őket ébreszteni. Anyai ősbizalmam azt sugallja, hogy megoldják, megoldjuk a dolgot. S ahogy elindul a mentő, reszketve hajtok utána a kihalt városon keresztül.
– Bátorság, asszonyom, vigyázunk a férjére! – visszhangzik a fejemben a mentős mondata.
A kórház éjszakai élete hirtelen bizar valóság lesz. Elindul a jól szervezett gépezet körülöttünk. A mélységes megértés és emberség, ami itt mindenkiből árad, erőt ad mindkettőnknek. A férjem gyenge, de a vérzés elállt. Az elsősegélyről az osztályra kerül, ahol megkezdődik a másnapi vizsgálatok előkészítése.
Fél hat van, elküldtek. Pont időben hazaérek ébreszteni a kis csapatot, indul a reggel. Félek, mit hoz a nap. Hogy reagálnak a gyerekek? Az önmagával nagyon küzdő kamasz fiam? A végtelenül apás, érzékeny lányom? És a “kicsi”, aki már nem kicsi, de sokat fél? Hogy mondom el a történteket úgy, hogy ne legyen dráma? És a három különböző iskolának is szólni kell… Imádkozva vezetek haza az ébredező városon át.
Abszolváltuk a reggel osztotta feladatokat. Pityeregve, aggódva, de a csakazértis érzésével. Hogy a betegünknek annyival is kevesebb aggódnivalója legyen. Mire visszaérek a kórházba, már túl van a férjem a béltükrözésen. Eredményt és CT-t másnapra ígérnek.
Menj el holnap délelőtt jógázni, szükséged van rá! – diktája a férjem. – Ne aggód, bátor és ügyes kis feleségem, megoldódik minden!
Este a gyerekekkel megyek. Otthon nem tűnik fel de bent kiderül, jött a latin lecke is, meg a francia kikérdeznivaló, nehogy apa egy pillanatra is elfelejtse, mennyi dolga van, milyen fontos.
Terápiás okból hoztam, – mondja a fiam. – addig se ezzel a hülye kórházasdival vagy elfoglalva, papa!
Kamaszos okfejtés, gyermeki szemlélet, de arcán egy felnőtt aggodalma. Aki még itthon is tartja magát, keményen, férfiasan, elvégre az imidzs… Aztán lefekvéskor mégiscsak kapok egy puszit, s sok év után először megint magához húz, bújik és keservesen sír.
– Bátorság, rendben lesz minden, holnap talán hazahozhatjuk a papát! – sírok vele. Nem tudom, meg tudom-e tartani ezt az ígéretet. Nem tudom, mihez és mennyi erőm, erőnk van még. Csak azt tudom, hogy hit, bizalom, szeretet és összekapaszkodás nélkül nem megy. És ezt most mind érzem. Kegyelmi állapot.
– Tudsz jönni most rögtön? Az orvos akar velünk együtt beszélni.
Persze, de jógán vagyok épp, tornacuccban. Haza kéne ugranom átöltözni…
Hagyd a csudába, gyere! Nem volt vidám. Aggódom.
Sietek. Persze, hogy minden lámpa épp az orrom előtt lesz piros! Utoljára akkor éreztem ezt az utat ilyen hosszúnak, amikor vajúdva-hányva léteztem a hátsó ülésen. Az egy másik élet, másik időszámítás volt. B.C. Before Children. Milyen időszámítás kezdődik most? Milyen szereposztással? Rossz előérzeteim vannak…
A levett szövetminta vizsgálata szerint önnek vastagbél-rákja van, uram. A CT nem mutatott áttétet, ez nagyon jó hír. Maga még fiatal, jó kondícióban van, jók az esélyei a teljes gyógyulásra.
Bakker! Milyen horrorfilm ez itt? Bökjön már meg valaki, hogy rémálom az egész! Neeeee!!!!!!! Mi következik? Műtét, az biztos. Utána majd kiderül, mire van még szükség. “Most segíts meg, Mária!…” Nem tudok imádkozni. Nem tudok gondolkozni. Félek, rohadtul félek. Pedig nem én vagyok a páciens! Vagy pont ezért? Szégyellem magam, hogy gyáva vagyok, gyenge, holott nem én szenvedek, nem nekem fáj, nem engem szabdalnak, kínoznak a gyógyító mérgek. Nem merek róla beszélni. Nem rólam szól a dal. De mi lesz, ha? Hogy csináljam, amikor ő nem bírja, nem tudja? Miért olyan idegen itt minden körülöttem, holott már 18 éve ebben a másik hazában vagyok itthon? Miért érzem úgy hirtelen, hogy gyenge vagyok, buta és kicsi? Hogy fogom tudni tartani benne az erőt? És a gyerekek?
Telnek a napok. Műtét. Gyomor vacakol. Szonda, infúzió, katéter… Naponta kétszer ingázok. Az ikrek egyedül, suli után, biciklivel mennek minden nap a kórházba. Nem vidámak. Erőfeszítésükbe kerül jónak lenni, összepakolni, időben, önállóan intézni a dolgaikat, de teszik. Apa és nagyfia sokat és jókat beszélgetnek kettesben. Áldott állapot, kegyelem. Mindkettőnek. Hitet ad és erőt nekik is, nekem is.
Aztán a hír, hogy két nyirokcsomó mégsem volt jó, mégis kemoterápiára van szükség. Egyre nehezebb, elbukok. Sírok a férjem vállán. Nem tudom, hogy a félelemtől vagy a szégyentől. Nem akarok gyenge lenni, erősnek lenni meg nem tudok. Mi vár rá? Ránk? Hova vezet ez a kálvária? Minden nagypéntek után van feltámadás… Mire a meghalás? Ki, mi vár megváltásra? Van-e hitem? Van-e bátorságom? Bátorságom, de mihez? Ápolni, gondoskodni “Márta-dolog”, nomen est omen… De vajon van-e bátorságom LENNI? Elfogadni, élni tudni a ténnyel, hogy mostantól minden más?
A miskolci cím változatlan. Nagyon vágyom rá, hogy újabb bátorság igazolványt vigyen a postás. Csak ez a próba nem 200 méter. De sötét és félelmetes. Jelentem, indulunk…