Bátorság? Vagy nevezzem inkább kilátástalanságnak? Vagy görcsös: „nem akarok így megöregedni” szindrómának? A nagy változás az életemben két évvel ez előtt történt, 57 évesen. Diplomás vagyok de bizonyos történelmi, magánéleti okok miatt csak első hazámban, Erdélyben hasznosítottam mérnöki mivoltomat. Izlandra jövetelem előtt 10 évig dolgoztam egy nagy cég ügyfélszolgalatán pénztárosként is. Szerettem a munkámat, de azt már nem hogy nap mint nap úgy éreztem, hogy kiégett, semmibe sem vett, beskatulyázott, öregedő megtűrt személyként kezeltek. Bármilyen észrevételem volt az ügyfélszolgálat működésével kapcsolatosan a főnöknőm csak legyintett: „á ugyan már”… de pár hét múlva bizony megvalósította mint saját ötletét. A fizetetlen túlórázás természetes volt de csak részemre, „ a fiatalokat nem lehet terhelni” volt a válasz ha rákérdeztem miért csak én. Mindent el kellett tűrnöm (persze nem szó nélkül tettem ezt, ezért állandóan nézeteltérések voltak) mindezt azért mert tudták, hogy nincs más választásom a korom miatt nem kellek már sehol, meg amúgy sem mer egy korombeli változtatni, nincs hozzá bátorsága. Aztán egy szép pénteki napon a legmegalázóbb módon rúgtak ki azonnali hatállyal ürügy nélkül. Persze ezt rögtön elfogadtam mert tudtam megkeserítették volna jobban az életemet ha maradok és szép végkielégítést is kaptam. El sem búcsúzhattam a kollégáktól pedig elég sokan szerettek…

A magánéletem sem volt a legrózsásabb, elváltam a két gyermekemet sok sok munkával és lemondással szinte egyedül neveltem fel. A fiam, 17 évesen jött Izlandra, először tanulóként egy fél évre , de utána véglegesen mert kereseti lehetőséget talált itt de biztos vagyok benne hogy a fő ok az én terheim csökkentése volt. Anyagi helyzetünk olyan kilátástalan volt hogy a repülőjegyet a nővére félretett ösztöndíjából vettük meg.

Mivel annak idején áttelepültünk Magyarországra, saját lakásunk nem volt, albérletből albérletbe vergődtünk, hiába dolgoztunk mindketten a volt férjemmel soha semmit nem tudtunk félretenni.

Válásunk után a két gyereken kívül nem volt semmim. A gyerekeket szét kellett választanom, a lányomat elhelyeztem ( érettségi előtt állt) egy idős házaspárnál akiknek a havi családi-pótlékomat  (10000 Ft-ot) tudtam felajánlani, a fiamat pedig oda adtam az apjának, fájó szívvel, én meg beköltöztem egy főváros közelében lévő tanyára egy szerszámos barakkba. Meg akartam halni…

Helyette, némi segítséggel (a tanya tulajdonosával) felépítettem egy aranyos összkomfortos kis kunyhót (szoba-konyha-fürdőszoba), felástam és beültettem a kertet, csirkéket, később kecskéket, teheneket hoztunk… sok munka volt velük de soha nem éheztünk, megtanultam túrót, sajtot csinálni. Annyira belejöttem a gazdálkodásba hogy folytattam második műszakban miután sikerült álláshoz jutnom. 14 évig laktam a tanyán, lassan a gyerekeket is útjukra engedhettem …de addigra megöregedtem , magánéletem rendbehozatalára sem időm sem kedvem nem volt addig. El kellett költöznöm a tanyáról. Az egyetlen dolog ami hiányzik mióta kint vagyok, szerettem ott lakni, csend és béke és sok sok állat vett körül.

Társkeresési tapasztalataim elkeserítőek voltak: vagy szeretőt, vagy házvezetőnőt vagy ápolónőt kerestek a hozzám korban illő férfiak, egy év után úgy éreztem, hogy mint ember már nincs is  értékem.

A munkahelyi, anyagi ( egyedül albérleteben)és magánéleti helyzetem siralmas és kilátástalan lett, arról nem is beszélve, hogy a fizikai állapotom is megromlott, a csípőm úgy elkopott hogy járni is alig tudtam, borzalmas fájdalmaim voltak.

Aztán jött a: nincs semminek értelme… nem kellek senkinek… feladom… s végül mély depresszió, amit a gyerekeim is véltek látni rajtam már. Összefogtak, mint annak idején a dohányzásról való leszoktatásomnál, rábeszéltek a csípő műtétre, a lányom volt mellettem a kórházban, a fiam meg kezdett rábeszélni jöjjek ki egy időre, itt van munka bőven.

Bizony 2 év kellett míg összeszedtem a bátorságomat, elkezdtem készülni, egy kis angolt tanulni ( csak a román és német nyelveket beszéltem ezekkel nem boldogulhattam volna itt kint). A munkám elvesztése volt az utolsó löket…összetömörítettem életemet két bőröndbe, összesen 42 kg-ba, és új életet kezdtem itt Izlandon 57 évesen.

Kiérkezésem után 3 héttel már dolgoztam, csirkéket csomagoltam semmi nyelvtudással. 1 év alatt sikerült annyira megtanulnom angolul hogy kis-főnök lett belőlem de csak azért mert velem tudtak kommunikálni csak a csoportban (életem egyik legszebb bókja volt).

Most már van autóm is így jobb állásra tudtam váltani, ősszel elkezdtem az izlandi nyelvet is tanulni, a munkahelyemen lengyelül tanítottak az asszonyok… egyszerűen annyira élvezem a tanulást… és azt hogy itt az 59 évemmel nem írnak le mint otthon.

Azt nem tudom, hogy a vége jó lesz vagy rossz, de az biztos hogy az oda vezető út minden percét élvezem, konditerembe, úszni járok, hegyeket mászok a protézisemmel…tervezgetem a jövőmet, bakancslistát írok… életemben először érzem azt hogy végre ÉLEK.