– Olvasd a táblát! – hangzott el jó hangosan, hogy beleremegett a rendelő. Szinte ítéletként éltem meg akkor, hiszen csak egy kérdésem volt.

– Bocsánat, milyen táblát?

– Hogy-hogy milyen táblát?! Ezt! – és a szinte számomra akkor láthatatlan sötét alak felhőként menetelt kopogós cipőjében elém, valahova messze, és megkopogtatta az ismeretlent.

Várt. Hosszan hagyott a kételyekben, elárulom-e, bevallom-e, hogy tulajdonképpen közel semmit nem látok a jobb szememre. A bal oldali látó szemem letakarta az első percben, amikor beérkeztem a rendelőbe és gondolta rutinosan lekavarja az aznapi ezredik gyerekszemészeti rutin vizsgálatot.

Csalódást okoztam. Nem volt olyan egyszerű az eset. Majd pár szóban közöltem a végeredményt.

– Doktor úr, csak foltokat látok, se táblát, se Önt –, se az addigra valószínűleg halálra rémült Édesanyámat. Tizenegy éves lehettem, nem sokkal azután, hogy sikeresen felvételt nyertem az akkori már nem Balettintézetnek keresztelt Magyar Táncművészeti Főiskolára. A világ egyik legboldogabb lelkével indultam útnak minden nap, hogy táncművész lehessek. A történtekkor már túl az első félévi sikeres vizsgán, hiszen itt bármikor kiszórhatnak a hosszú tanuló évek alatt.

A megtébolyult orvos közölte, hagyjak abba mindent, vegyenek ki az iskolából, hiszen bármikor kiverhetik a szemem, egyébként sincs így orvosi kategória szerinti megfogalmazható térlátásom, amivel alkalmas lehetnék ilyen típusú szakmákra. Műtsék meg a jó szemem, hogy egyenrangú legyen a két oldal, hordjak letakart figurás szemüveget, amelyet le sem gyártanak, hiszen nincs olyan, hogy egyikben ablaküveg, a másik állig lelógó nehéz 18 dioptriás szódás szifon! Szóval ellátott bennünket jótanácsokkal. Ezalatt csak egyre tudtam gondolni, mi lesz ezután. A szerencsém talán egy dolog volt. Édesanyám felismerve a kegyetlen helyzetet és ennek hatalmas felelősségét egész életemre kihatóan, azonnal ellenállt a szemész letaglózó pszichológiai mocsoköntésének.

– Nem veszem ki, hiszen a metrón is ugyanúgy kiverhetik a gyerek szemét? Micsoda kegyetlenség ezt így közölni? Egy burokban kellene felnőnie és élnie élete végéig, rettegve, hogy mi lesz? – Igaza volt, és talán ez a legnagyobb tanítás és tanács, amit tőle kaphattam egész életemre. A bátorság, amivel aznap felruházott a mindennapjaim része lett. Bátor volt ő is, és átadta ennek tudományát, ettől kezdve együtt lettünk bátrak. Igen, majdnem vak az egyik szemem, de megtanultam nem a hiányosságokra koncentrálni, hanem élni, és észrevenni a megoldások útját, megélni a szabadságot, amit ezáltal a gondolattal és hozzáállással kaphatsz.

Negyvenen indultunk akkor táncospalántaként, heten végeztünk a tíz éves oktatás és ezernyi vizsga és megmérettetés után. Azóta is kiteljesedve a szakmában dolgozom és nincs gát, ami visszatarthat ebben. Mindemellett tervezőgrafikus lettem.

Sok év után elárulva foglalkozásaim az új szemész közölte a millionyi teszt után, amelyeknél meg kellett volna bukjak ezzel a “rossz” szemmel, hogy ő visszaadja lassan a diplomáját, mert nem is érti azt az agyi kompenzációt és látást, amivel rendelkezem. És egyébként is hogy lehet, hogy olyan dolgokkal foglalkozom, amihez térlátás kell? Nem az kell, bátorság kell.