Beszariság. Félek tőle, mint a tűztől.

Egész kicsi korom óta hallom, tiszta Raffer ez a gyerek. Tiszta Raffer, olyan mint az apja. Eleinte örültem, mert jó dolog Apura hasonlítani, hiszen egy helyes, jóképű férfi volt. Éktelen kék világító szemmel, markáns arcéllel. Ahogy cseperedtem, ez a Rafferság már nem volt annyira büszkeség. Eggyé vállt az alkoholizmussal. Megtudtam, hogy a nagyanyám úgy halt meg, hogy sósavat ivott. Már nem volt elég az alkohol ereje, hogy csípje a torkát. Apu is egyre inkább az alkohol rabja lett, és a nénik a pusztában, ahol akkoriban éltünk, már nem előttem mondták, hogy tiszta Raffer, hanem a hátam mögött. Persze megjegyzésekkel, hogy ez is biztos tiszta Raffer LESZ. Gúnyosan, epésen.

Olyan tizennégy éves forma lehettem, mikor esküvő volt a pusztában. Ez a puszta, nem az a rónaság. Az ottani tehenészet munkás szállása, nevezzük így. A régi uradalomhoz tartozó cselédházakkal, és  egy emeletes tömbházzal a közepén. Itt élt mindenki, aki a tehenészetben dolgozott. Szóval esküvő volt. Összegyűlt minden kíváncsi szempár. Emlékszem, igen rosszul éreztem magam, mert nem volt elég, hogy éppen menstruáltam, a hajam rettenetesen állt, valahogy nem volt a toppon a falusi fodrászunk. A ruhám sem az az álmaim ruhája volt, de arra futotta, hát abban kellett lennem. Az emeletes házból indultunk. A lépcsőház falánál sorakoztak a nénik, és ahogy elhaladtam mellettük, a nagyanyám nevét hajtogatták, hogy pont olyan vagyok mint Ő. És mindebből semmi más nem ragadta meg a tudatom, mint a sósav. Talán azóta sem éreztem magam olyan kellemetlenül mint akkor. Megfogadtam, soha nem fogok alkoholt inni. Mert mi van ha ízlik. Apu is issza valamiért. Biztos finom, és az akarata meg kevés a legyőzéséhez. Az alkoholtól való félelmem, átcsapott az ittas ember társaságában lévő félelemmé. Én nem jártam sokat diszkóba. Nem ittam, és ez valamilyen szinten kirekesztett a társaságból. A félelmem is kirekesztett, mert tartottam az ittas embertől. Láttam lerészegedett lányokat, fiúkat. Rettegtem, hogy nehogy egyszer is ilyen helyzetbe kerüljek.

Bátorság, vagy beszariság, de kihúztam magam minden olyan helyzetből, alkalomból, ahol csak a szikrája felmerült az italfogyasztásnak.

45 éves vagyok. Soha nem részegedtem még le. Pár éve összehozott a sors Edinával, a mostanra barátnőnek nevezhető borásszal. Borkóstolók, borszeánszok és egyéb borral megélt események jöttek vele. De mindig csak pár korty. Azóta sokszor kapok ajándékba finom, minőségi borokat. Tudják, hogy szeretem. Igen, szeretem, hm ízlik, de csak egy pohárral. Van, hogy hetekig iszok egy kibontott üveget, az is előfordul, és most ne figyeljenek ide a borkedvelők, de előfordul, hogy az utolsó pohárra valót már elfőzöm. Megy a csirke alá a sütőbe.

Tudom, már nem lesz belőlem alkoholista. Nem kell szégyenkezni a lányaimnak miattam. Tudatos vagyok és Őket is tudatosságra nevelem, hogy ne kelljen félniük. Megkóstoltattam már velük a jó bort sőt, szinte mindig felajánlok egy kortyot. Érezzék az ízeket, a zamatát, és mindeközben látják, hogy fogyasztom Én. Mértékletesség. Magamtól már nem félek. Nem félek, hogy az alkohol rabul ejt. Van aki ezért merevnek tart, hogy minek mindig az a fene nagy józanság. A félelem tett józanná.

Apu már elment közülünk, hogy van e aki emlékeztet rá, mert tiszta Raffer?

Összeszorul a gyomrom. Látom az Anyué is akár hányszor meglátja. És mondja is.

– Nem tehetek róla, de ha meglátom, Apátok jut eszembe. – és elkeseredetten néz rám.

Én is elkeseredett vagyok, mert annak idején az Ő fülét nem ütötte meg. Persze nem volt koszorús lány, hogy is lett volna, hiszen fiú, az ikertestvérem. És tiszta Raffer.