Gyerekkoromban sok indiános történetet olvastam. Szerettem volna én is olyan lenni, olyan bátor és rettenthetetlen, mint az indián harcosok, akik rezzenéstelen arccal viselték a legszörnyűbb kínzásokat is, el nem árulva a fájdalmukat, és még haldokolva is megvetően gúnyolták a kínzóikat… de nem voltam. Néha megpróbáltam dacolni és összeszorított szájjal csakazértsem, nem és nem sírni és nem üvölteni, de végül mindig elbuktam.

A konyhában a ruhafogason tároltuk az aktuális fenyítőeszközt. Ez időnként apám nadrágszíja volt, de azt nem szerette annyira, mert nem lehetett igazán nagyot ütni vele, így idővel beszerzett egy kb. 2-2,5 m hosszú, félujjnyi vastag bőrszíjat – olyat, amilyenből az ostorokat is készítik. Kétrét hajtva használta, hogy amikor üt vele, a hurkos vége rátekeredjen a testemre, amitől sokkal nagyobbat csíp, mint egyrét fogva.

Volt időszak, amikor mogyorófavesszőt használt. Maga vágta a falu határában lévő mogyoróbokrokról, hogy elég vékony legyen ahhoz, hogy csípjen, viszont ne okozzon csonttörést, és elég vastag, hogy ne törjön el túl könnyen, amikor használja.

Hogy milyen az, amikor megverik az embert? Iszonyúan fáj.

Miután abbamaradt a verés, az ütésnyomok égni kezdenek, kivörösödnek és megdagadnak, az ember nem tud leülni vagy lefeküdni se, vagy csak rettentő kínok árán. Az ütések helye (a „hurkák”) napokig fájnak, a kék foltok hetekig látszanak. De amikor az előzőből származó, még be nem gyógyult zúzódásokra jön az újabb verés, az elmondhatatlan. Akkor az ember csak meghalni szeretne, semmi mást.

Nem, nem voltam olyan bátor, mint az indiánok. Amikor szíjjal vagy bottal vert, a második-harmadik ütés után már üvöltve a földre estem, és a padlón ide-oda csúszkálva próbáltam úgy helyezkedni, hogy olyan részemet érje az ütés, ahol kevésbé fáj. Ne a hasam bőrét például, mert az sokkal érzékenyebb, mint a combom meg a fenekem. De nem nagyon lehetett kiszámítani, épp hová fog tekeredni a szíj vége. Szóval sokszor a hasamra is jutott. Vagy a nyakamra.

Ha csak a kezével ütött, az szinte nem is számított verésnek. Amikor egy nap úgy múlt el, hogy nem kaptam egy pofont se, ünnepnapnak számított.

Igazából a verés csak egy része volt a terrornak; a megfogható, megnevezhető része. A „verés” mindenki számára érthető fogalom. Amit sokkal nehezebb elmondani, az a másféle terror, ami nem a testemet érte. Azt sokkal nehezebb megfogalmazni, és a hatása is sokkal alattomosabb. A test sebei gyorsan regenerálódnak, de a belső sérülések tartósan deformálják az ember belső világát.

A bátorságomról kellene írnom, igaz? Ehelyett arról locsogok itt, hogy mennyire nem voltam bátor.

Nagyon sokára, vagy másfél évtizednyi élettapasztalattal mögöttem, bontakozni kezdett bennem valami.

Eleinte egyik vagy másik rokonomat próbáltam rábeszélni, hogy vegyen magához. Persze nem vettek, de legalább apámnak nem árultak be. Aztán összeszedve minden bátorságomat, megkértem a körzeti orvost, hogy intézze el nekem, hogy állami gondozásba vegyenek. Nem intézte el, mondván: ha eddig kibírtam, ezt a bő két évet már kibírom. Szerintem nem is hitt nekem; de legalább ő sem árult be.

Két és fél év múlva, az érettségi utáni nyáron szép titokban becsomagoltam a ruháimat, meg egy-két szívemhez nőtt ingóságomat két kézi utazótáskába, és a délutáni busszal elutaztam. Apámnak csak az indulás előtt mondtam meg, hamarabb nem mertem. Döntse el ki-ki a saját szájíze szerint, hogy bátor voltam-e vagy gyáva.

Amikor leszálltam a buszról, egy férfi várt rám, akibe szerelmes voltam.

Tipikus, igaz? Hallani hasonló történeteket – a bántalmazott lány belemenekül egy hamari házasságba, a férj azután rövidesen folytatja az atyai hagyományt, igazi cseberből vederbe döntés… Igen, történhetett volna így is, de az én történetem atipikusan alakult. Együtt élünk ma is, és soha, soha nem volt okom megbánni a döntésemet.

Azért nem volt minden ilyen egyszerű. Mivel a nagykorúságomig nem tanultam meg, milyen szabadon élni és felelősséggel dönteni, eleinte nem is nagyon tudtam mit kezdeni a megmenekülésemmel. Bátorság? Phah. Szorongó voltam, bátortalan, sokszor éreztem úgy, hogy élni sincs jogom, nemhogy harcolni magamért vagy mondjuk önállóan dönteni a sorsomról. Évek munkája volt még, amíg eljutottam oda, hogy mertem célokat kitűzni magam elé, és ebből oroszlánrésznyi teher jutott a férfinak, aki ott várt rám, amikor leszálltam a buszról.

Azt mondják, a bátorság nem azt jelenti, hogy nem félünk, hanem hogy merünk cselekedni a félelmünk ellenére is. Nos: féltem engedély nélkül elhagyni a szüleim házát, de végül megtettem. Féltem az egyetemi felvételitől, de végül – igaz, majd’ harminc évesen – mégiscsak elmerészkedtem rá. Féltem az államvizsgától, de végül diplomával a kezemben jöttem ki. Féltem, amikor emberekkel teli előadótermekben kellett előadást tartanom, de beszéltem, remegő hangon is. Féltem a doktori védésem előtt is – a Párom a megmondhatója, mennyire –, de végül ledoktoráltam.

…és ma már nem akarom indiánmód viselni a kínzást. Nincs is mit.