Pár évvel ezelőtt hajnal tájt…
A nappali padlóján fekszem, és a plafont fürkészem. Igen, lefeküdtem a földre, mert azt éreztem, hogy maga alá gyűr a tehetetlenség, a düh, az elvárások, aminek nem tudok megfelelni és már nem tudok velük mit kezdeni.Lassan fél éve nincs munkám. Több tucat önéletrajz kiküldve. Túl olyan munkán, ahol nem, hogy megaláztak és kihasználtak, de még utólag is megpróbáltak bemocskolni valótlanságokat állítva. És persze jöttek a jó öreg démonaim: „Itt fetrengek a földön ahelyett, hogy összeszedném magam. Így nem lesz belőlem tényleg semmi. Ha már nincs gyereked és párkapcsolatod legalább legyél már annyira felnőtt, hogy eltartod magad. Nem várhatod el a családtól, hogy segítsenek. Egy pióca vagyok a családom és a barátaim vénáján.” Ennél a pontnál elsírtam magam. Már három hónapja úgy éltem, hogy a kis megtakarításaim elmentek a rezsire. Az ételt sokszor a barátok segítségével oldottam meg. És akkor jöttek újra a mellkas tájékát megfacsaró elméletek anyám hangján: „Visszaköltözöl hozzánk és majd csak lesz itt valami. Nem tudok neked pénzt adni. Meg úgy látom, te nem is keresel munkát, mert ha keresnél, már rég dolgoznál.”
Felszakadt belőlem egy hangos NEM. 15 évesen azért lettem az ország távoli pontján kollégista, mert nem akartam egy alkoholistával és egy szorongásos depresszióssal együtt élni. Mert tudtam, hogy ha velük maradok, akkor maguk alá temetnek. A negyedórás zokogást lecsillapítva jön néhány pozitív mondat.
Fel kell állni! Keresni kell valamit, ami felállít, ami erőt ad a tovább haladáshoz. Erre kiröhögtem magam. Még arra sem vagyok jelenleg képes, hogy felüljek. Megállapítom, hogy egyre jobban nyomja a padló a hátam. Megpróbálok megfordulni. Igen ez a legjobb szó, próbálok. Ha akkor rám nyit valaki, tényleg szép látvány tárult volna elé. Azt hihette volna epilepsziás rohamom van, aztán rám hívja a mentőt vagy azt konstatálja, hogy egy fehér bálna próbál jógázni. Erőlködések közepette feltápászkodtam, nem voltak stabilak lépteim, de célt értem. Kis idő elteltével elindultam a napnak. Újabb járat a munkaügyin és az ismerősöknél nem hallottak-e valami jó kis állásról, amit még nem pályáztam meg?
Édesanyámmal a kapcsolatom egyáltalán nem volt jó, de hazautaztam meglátogatni őt. Titkon valószínű valami segítséget vártam. Nem feltétlen tőlük, bárkitől, akivel összehoz a sors az utam során. Jött is a segítség, de nem abban a formában, ahogy számítana rá az ember.
Anyukám elhívott, hogy nézem meg a próbát, ahová mostanában jár. A Bölcskei Amatőr Színjátszó Társulat tagja lett. Már egy kisebb szerepet is kapott, mert tehetségesnek tartják és lelkesnek. Tényleg örültem neki, és a sikerének. Bevallása szerint azért kezdett el járni a színjátszóba, hogy a szorongásos depressziója enyhüljön. Megijedt a legutóbbi orvosi diagnózistól. A pszichiátriai osztályra való befektetéstől. Először nemet mondtam, de láttam mennyire fájt neki az elutasításom. Tehát elmentem vele a próbára. A kísérésből az a helyzet alakult ki, hogy a bemutatkozásom után felajánlottak egy statisztaszerepet, mert valaki lemondta. Az volt az első felmerülő gondolatom: „Ez anyukám csoportja. Neki jobban kell, mint nekem.” Ezt felváltotta: “Kis általános iskolás korom óta én voltam az oszlopos versmondó kislány és gimnáziumban a színjátszós keménymag tagja.” Majd ezt betetőzte: ”Tehát tisztázzuk le. Nem dolgozol, egy semmirekellő vagy, egy dagadék, aki több éve nem is szerepeltél semmivel és most hirtelen itt a semmire, sőt a mínuszra el kezdesz színjátszósdizni?! Hülye picsa vagy!” Miután nemet mondtam a felkérésre csak azt a kérdést kaptam attól a hölgytől, aki felajánlotta a lehetőséget, hogy mondjam meg a miértjét? Neki egy jó indok kell. Jöttek a sablonos kifogások: Állást keresek és nem tudom, hogy érnék haza a próbákra. Az igazság az, hogy más ember a minden napjai mellet ajándékként, szórakozásként tekint erre a tevékenységre, ezt én most nem érdemlem meg. A nekem szánt válasz pedig a következő volt: „Nem a főszerep lenne a tied, tehát nem kell minden alkalomkor itt lenned. Főleg úgy, hogy mások is iskola és munka mellet csinálják. Tehát mivel nem adtál elfogadható választ. Jössz. Anyukáddal úgyis lebeszéltem már.”
Azóta két év telt el és három előadás sorozaton vagyunk túl, ami nagy többségben telt házas volt. Én nem azért szeretem, mert „sikeresek” vagyunk a magunk kis falusi amatőr módján, hanem azért, mert ez idő alatt sok mindenen ment át a csapatunk és ahelyett, hogy szétváltunk volna erősebbek lettünk. Mikor külön-külön interjút készítettek tagjainkkal felfigyelt a riporter egy közös mondatra, ami mindenkinél szerepelt, hogy a színjátszó a Családot jelenti számunkra. Azt köszönhetem a közösségünknek, hogy szépen lassan vissza találtam magamhoz és a saját értékeimhez, hogy újra nyitottam a világ felé.
Miután beléptem, nem sokra rá állásom is lett, és édesanyám is jobban van már. Hálával tartozom nekik.
