– Ne gyere be a személyes atmoszférámba! – sikkantott fel ma reggel a gyerekem, amikor ébredés után megcsikiztem kicsit. Nagyon nevettünk, ő az érintésektől, én az intim szféra sajátos megnevezésén. Miután kiduhajkodtuk magunkat, vasárnapi rituálénknak megfelelően útra keltünk: elmentünk kolbászt enni a vásárcsarnok emeletére, ahonnan jól látni az embereket, akiket kedvünkre nézhetünk, miközben eszünk és beszélgetünk. Aztán vettünk epret, és néhány apróságot a bolhapiacon, amire praktikusan semmi szükségünk ugyan, de mégis: az élet értelmét a semmiségekben is meglátva, mi mindig boldogan áldozunk pár fillért a jókedv oltárán. Hazafelé sütött a nap, és jó volt a hangulat. Évődve ugrattuk egymást, megbeszéltük a hét eseményeit, és hogy mi vár ránk a napokban – csodásan élhetőnek és gondtalannak tűnt minden.

Ahogy nyitottam a kaput, átsuhant rajtam egy régi emlék: amikor a lányom még egészen kicsi, és az életünk kevésbé gondtalan volt. Egy sóhajban sűrűsödött az a pár év, amiről egyébként utólag nem is értem, hogy tudtam végigcsinálni. Azt éreztem, hogy egyedül vagyok, egy egész világgal szemben. Ha nem is minden percben, de túl gyakran.

Másfél éves volt a gyerekünk, amikor elváltam, és az nem volt kérdés, hogy vissza kell mennem dolgozni. A következő négy év állandó vesszőfutásától ma is görcsbe rándul a gyomrom: nehogy beteg legyen, nehogy beteg legyek, hova tegyem, amikor ezt vagy azt meg kell csinálnom munka gyanánt. Volt idő, amikor egyszerre négy helyen és több különböző projektben próbáltam megfelelni. Ma már nem is értem, miből gondoltam, hogy ez egyáltalán működhet.

De valahogy meglett mégis, mert nem volt olyan opció, hogy ne sikerüljön.

Hogy ma így és itt vagyok, azt évek óta – Anyám messziről jövő, de óvó támogatása mellett – egy láthatatlan közösségnek tulajdonítom, akik fizikailag ugyan nem tartoznak össze; és meglehet, nem is ismerik egymást.

De hálás szívvel gondolok azokra, akik Isten tudja honnan, hogy miért, de az utolsó pillanatban mindig előkerültek valahonnan, és megmentettek egy órára, kettőre, akár egy délutánra, hogy el tudtam menni, meg tudtam csinálni valamit, valami nagyon-nagyon fontosat. (Irónia.)

Ezeknek a valamiknek a nagy részére ma már könnyű szívvel mernék nemet mondani, de akkor sebzett voltam, akinek életben kellett tartani egy gyereket, fizetni a fizetnivalókat, aki nem merte kockáztatni, hogy ne megbízható munkaerőként tekintsenek rá, vagy hogy legközelebb ne őt hívják. Merő hazárdjáték volt az élet, utólag elképesztő, ahogy végül mindig összeilleszkedtek az események láncszemei, hogy pont összejött, pont jó lett, pont tudott segíteni valaki, pont sikerült. Pont, pont.

Ilyen tekintetben ma már lényegesen gyengébb az idegrendszerem, biztos, hogy nem bírnám úgy elkezdeni a napot, hogy nincs kész tervem minden eshetőségre, de akkor rendszerint előfordult, hogy azt tudtam ugyan: este megyek valahova dolgozni; de azt nem, hogy ez idő alatt ki fog a gyerekre vigyázni.

Az egyik legemlékezetesebb gyomorgörcsös emlékem – rajta kívülálló okok miatt – Lajkó Félix hegedű- és citeraművészhez kötődik. Este hatra kellett mennem a megbeszélt interjúra, reggel úgy hagytam ott a bölcsiben a kislányomat, hogy nem tudtam, milyen megoldást hoz a délután. Aznap végül épp egy szintén elvált anyuka mentett meg, aki felajánlotta, hogy hazaviszi a két gyereket, és én „majd megyek, ahogy tudok”.

Sok ilyenre emlékszem. Sok ilyen esetre, sok anyukára, sok-sok önzetlenségre. Sőt, voltak ilyen éjjelek is. A múzeumok éjszakája volt az egyik. Akkor épp egy barátnőm állt hadrendbe, s vállalta be szombat délutántól vasárnap délelőttig a dedet. Mint utólag kiderült, úgy simogatta álomba, miközben a sajátjai már aludtak, s az enyém még nagyon nyugtalan volt. De nem hívott, megoldotta. Elképesztően nagy dolgoknak látom ezeket, s tudom, szinte viszonozhatatlan az a szívesség, amit ilyenkor értem tettek.

Ha rájuk gondolok, végtelen hálát érzek, és túlcsordul a szívem, hogy soha nem kellett hosszasan magyarázkodnom, anélkül is értették, érezték: életet mentenek. Gyakran volt lelkiismeret-furdalásom is, hogy mennyit kell miattam a gyereknek alkalmazkodni és új helyzeteket jól lereagálni, de nagy zűr ezzel kapcsolatban nem rémlik, talán kalandnak vette és tudta, hogy úgyis mindig eljövök érte… Szeretném hinni, hogy így volt.

Telt az idő, és valahogy elmúltak azok az évek is. A lányom ma már kiskamasz, akivel lényegesen könnyebb a logisztika. Önálló, lenyűgöz a pengeéles logikájával, a vicces kifejezéseivel. Már csak annyi a dolgom, hogy élvezzem, amim van.

A láthatatlan védőháló, a lányok, asszonyok, anyukák, akik mellettem voltak, amikor kellett, a szeretetükkel emeltek át a nehézségeken.

Az egyiküktől új életet is kaptam. Neki köszönhetem azt az embert, akihez hat éve hazatérhetek.

Néhány héten belül össze is házasodunk.

Bezárom a kaput, megérkeztem. Őszintén remélem, hogy az a láthatatlan, mély erő, amivel a nők egymást segítik a legmélyebb utakon, mindenütt ott rezeg, él, virul és erősebb, mint valaha.