Megtettem minden tőlem telhetőt, sőt, még többet is. Kilométerekre elhagytam a komfortzónámat. Sírtam, hallgattam, tepertem, lefagytam, imádkoztam, átkozódtam. Küzdöttem, elfáradtam, kifulladtam. Hihetetlen, hogy ezek után még mindig nincs kisbabám!

Fene se gondolta volna, hogy ilyen baromi nehéz „gyereket csinálni”. Korábban azt hittem, ez egy kellemes elfoglaltság lesz a Nagy Ő-vel. De, ehelyett már évek óta hideg ultrahangfejekkel, éles tűszúrásokkal és steril műtőasztalokkal találkozom, ha lépéseket teszek a baba irányába. Pedig maximalizmusom, tudásom, akaratom és szeretetem legjavát adom bele. Ráadásul orvosaim pont ugyanezt teszik. Halált megvető bátorsággal fekszem nagyítójuk alá. Lemondok a szabadidőmről, alárendelem a célnak vágyaimat, terveimet, sorsomat.

Na jó, most már tényleg kérem a csemetémet! Ezek után igazán megérdemlem! Olyan nincs, hogy ebből az elsöprő erejű akaratból nem lesz gyerek! Olyan nincs, hogy ez pont velem történik meg! Olyan nincs, hogy egy ilyen célzott, jól szervezett küzdelemnek nincs happy endje!

De a vágyott utód nem csöppen a kezembe. Még mindig nem. Egyre inkább tudatosul bennem, hogy nem tudok gyereket csinálni. Mert ha tudnék, már babagyáram lenne. A saját bőrömön érzem, milyen az, amikor elmegyek a végletekig, mindent úgy csinálok, ahogy mondják, mégis kudarcot vallok. Majd felállok, és megismétlem újra és újra… A kezdő lendület óriási, a koppanás még nagyobb. Ki kéne pihenni a zúzódásokat. De nincs idő, menni kell tovább, ketyeg a biológiai óra.

Minél több sorstársat ismerek meg, annál biztosabb vagyok abban, hogy a gyermek nem érdemre jár. Nem tudok jogot formálni rá a teperésemmel, a nagyon akarásommal. Nem tudok közelebb férkőzni hozzá az érette meghozott áldozataimmal. Az élet jön, ha jönnie kell, s nem jön, ha nem kell jönnie. Az egyik nő nem is akarja, mégis várandós lesz. A másik meg mindenét odaadja, mégsem tapasztalja meg az életadás csodáját.

Sokáig azt gondoltam, hogy esélyem sincs felérni azokhoz, akiknek sikerült. Hogy soha nem leszek olyan jó nő, mint azok, akik képesek életet adni. Ez a hozzáállás fényévekre távolított anyává váló nőtársaimtól. Mintha felégettem volna magam mögött a hozzájuk fűződő összes kapcsolódási pontot.

Veszteségem fájdalma még a legszorosabb barátnői kötelékemet is majdnem bedarálta. Az infertilitás és az abból adódó selejtességérzés majdnem képes volt arra, hogy végleg elszakítson attól a három nőtől, akikkel kiskamasz korom óta – immár huszonnégy éve – közös az utunk. Náluk ugyanis születtek nászutas bébik, nekem meg még tizennégy év házasság alatt sem sikerült utódot prezentálnom. Micsoda végletes sorsok egy szeretetkapcsolaton belül! Hogyan lehetséges ezt közös nevezőre hozni?

Az fájt a legjobban, hogy a szemem láttára semmisültek meg ifjúkori álmaink. Tiniként úgy terveztük, hogy együtt fogunk babázni. Még rajzokon is megörökítettük, ahogy csemetéink szaladgálnak a kertben, mi meg közben kávézunk és nosztalgiázunk. Szétszakított a csalódottság és a düh, amikor arra gondoltam, hogy az én gyermekeimet le kell vágni a közös jövőképről. Mert nem lehetnek ott.

Termékeny barátnőim mellett silánynak és jelentéktelennek láttam magam. Anyává válásuk Góliáttá növesztette legnagyobb mumusomat. A meddőség tüzében perzselődve szinte lehetetlen kihívásnak bizonyult tartani velük a kapcsolatot.

De valami csoda folytán mégis megmaradtam nekik, ők pedig nekem. Mellém álltak, amikor gyászom magányába zárkózva ontottam magamból a negatív indulatokat. Együttérzően tekintettek rám, amikor magamra nézve csak terméketlenségem gyászfoltjait láttam. Tekintetükkel, felém fordulásukkal félreérthetetlenül megüzenték: nem vagyok selejtes, sőt, épp ellenkezőleg, teljes vagyok, jó vagyok, elég vagyok, szerethető vagyok.

Barátságunkban megtapasztalhattam a női létezés élettől harsogó áramlását. Átélhettem a nőiség örömének színeit és szenvedésének végleteit. Megérezhettem és továbbadhattam a női szeretet páratlan gazdagságát. Ez a szeretet ma is ugyanolyan cserfes, játékos és bájos, amilyennek annak idején, az általános iskolában megismertük. De azóta, a közösen végigkínlódott próbatételek hatására gazdagodott is: kiforrottá, megbocsátóvá és edzetté érett.

Ez a szeretet támogat abban, hogy egy évtizednyi meddő identitás után átalakuljon az önmagammal kapcsolatos meggyőződésem. Ez a szeretet elengedhetetlen ahhoz, hogy ma már bizonyossággal valljam: teljes értékű nő vagyok. Akkor is, ha egy nap átélhetem a szülés csodáját, és akkor is, ha nem. Akkor is, ha egy nap megadatnak az anyává válással kapcsolatos álmaim, és akkor is, ha nem. Ez a szeretet újra és újra emlékeztet arra, hogy termékeny nő vagyok. Akkor is, ha magamhoz ölelhetem gyermekeimet, és akkor is, ha nem. Ez a szeretet megtart.