A közeli játszótéren vagyok a gyerekekkel. Nem ismerek senkit, nemrég költöztünk. Nagyobb lakás, zöldebb környék, családiasabb hangulat. Tudom, hogy jó lesz itt. Sőt, máris jó. Csak még meg kell szokni; bele kell rázódni az új élettérbe, mint egy új nadrágba. Egy kicsit még merev az anyag, szorít a varrás, de ahogy jövök-megyek benne, egyre kényelmesebb lesz. Bárcsak már ott tartanék. Bárcsak átugorhatnám azt a részt, amikor hiába rángatom, nem jön rám a nadrág. Vajon jó lesz rám valaha? A gyerekek már nem is fognak emlékezni az előző otthonunkra. Nekem sem hiányzik – csak az a hangulat. Hogy ismerős minden repedés az aszfalton, minden mogorva kasszás a boltban, minden család a játszón. Hiányzik az érzés, hogy valahol otthon vagyok.

Itt még hónapokkal a költözés után is eltévedek. A csillag alakzatban futó utcák félrevisznek, aztán összenevetnek a hátam mögött, amikor tanácstalanul forgolódom egy-egy sarkon. Ez is a beavatás része, akárcsak a szomszéd néni zsörtölődése. Hangosak, zűrösek vagyunk, nélkülünk békésebb volt a társasház. Mint egy mérgezett welcome drinket, nyelem le a szavait. Keserűen marja a gyomrom, a zárt ajtók mögött öklendezem vissza a feltolult haragot.

A játszótérre menekülünk, a kisgyermekesek kerítéssel elhatárolt, parkőr által felügyelt gettójába. Nem mintha itt képes lennék bárkivel szóba elegyedni. Öt hónapja született meg a harmadik gyerekem és egyáltalán nem látok túl a saját buborékomon. A külvilág elmosódik, a napok összefolynak, az élet elsuhan mellettem, míg én a homokozóban a vár mellé alagutat ások. Míg lapátolom a homokot, az egyikük sír (meg kéne szoptatni), a másik elrohan valahova (meg kéne keresni), a harmadik beütötte magát (meg kéne vigasztalni). Megnyugtató támasznak kéne lennem, de belül én üvöltök a leghangosabban. Vajon ez még vagy már szülés utáni depresszió? Vagy inkább ne szenvedjek, nincs nekem semmi bajom, csak többet kéne aludnom? Vagy egyszerűen igyak még egy kávét?

A parkban megállok a hirdetőtáblánál. Egy pillanatra kitisztul a kép a buborékomon át, információkat fogadok be, láthatatlan szálak fonódnak köztem és a lakókörnyezetem között. Illetve mégsem, mert a legszínesebb plakát nem is helyi programot hirdet, ez a szomszédos lakótelepen lesz, ott még sosem voltam, nekem az túl messze van, azt se tudom, mi az a hely. Otthon azért rákeresek, tényleg létezik, de fura, még sosem voltam anyaközpontban, de nem is hiányzott eddig az életemből. Ahol korábban laktam, ott gyerekbarát kávézó van – egy anyaközpontban lehet kapni egyáltalán kávét? Mindegy, egy próbát megér; a biztonság kedvéért befőttes üvegben viszek magammal egy lefőzött feketét.

Alaposan elkésve toppanok be a zenés program kellős közepébe a gyerekekkel és a halomnyi cuccal, amit serpaként cipelek utánuk mindenhová. Hülyén érzem magam, de azt látom, hogy az érkezésem csak nekem tűnik kínosnak, mindenki más számára egészen természetes. Hiába várom, itt senki nem harapja le a fejemet se a késés, se az elszabaduló gyerekek miatt; hihetetlen, de nem zavarunk senkit a jelenlétünkkel. A két zenész a földön ülve játszik a kúszó-mászó kölykök és a szétpakolt hangszerek, játékok között; a nő ölében kicsi fiú. Nem is fogom fel, hogy mi történik, csak hagyom, hogy átöleljen ez a vidám káosz. Falak omlanak le bennem, a romokból kúszónövény burjánzik és kapaszkodik mindenbe, ami körülvesz: a ropimorzsákba, a babzsákba, a gitár hangjaiba. Mintha a saját nappalimban ülnék, csak itt jobb, mert nem egyedül küzdök benne az összekuszálódott gondolataimmal. Itt egy nagy, közös, színes gubanc van, amiben elfér az én összegabalyodott világom is; együtt bogozzuk ki az egészet, és szövünk belőle erős, mindannyiunkat megtartó hálót.

Ez a háló először a családmenedzsment beszélgetőkör, ami erősen ölel, amikor a fejem búbjáig merülök az anyai bűntudat mocsarában. Ez a háló körülfon a covid idején, amikor a külvilággal való kapcsolódást és a hét fénypontját a közös keddi zoomolások jelentik. Ez a háló később a könyvklub, amikor rádöbbenek, mennyire hiányzott az utóbbi időben az életemből a rendszeres olvasás és a könyvélményekkel együtt az egész világmindenség kivesézése. Ez a háló aztán az irodalomterápia, ami előrángatja és beragyogja az anyaságon túli, rég elveszettnek hitt énemet. Felismerem, hogy muszáj írnom, és ezt a belső szükségletet muszáj komolyan vennem. És annyi minden van még, ami a hálóhoz tartozik: komatálak, ruhacserék, mesekuckók, tornázások, kézműveskedések – de leginkább az emberek, akik a megannyi közös élmény során igazi barátokká válnak ott, a morzsás szőnyegen ülve.

Én pedig szép lassan visszakapom önmagam; nem pont ugyanazt, aki az anyaság előtt voltam, hanem valakit, aki tudja, milyen az, amikor nők számíthatnak egymásra. Ez a legtöbb, amit egy anyaközpont közössége adhat: otthonosságot a saját életemben.