A friss pogácsa illata árad a sütőből. Kinyitom az ajtaját, belesek. Már szépen pirulnak a tepsiben a katonás rendben sorakozó apró gömböcskék. Egyik-másik kicsit megbillent hajtogatás mentén, a sajt is lefolyt, sárgás foltot hagyva a sütőpapíron. Még öt perc, és kivehetem, teszem az erkélyre, ha meghűlt, csomagolom és viszem a pincesorra. A szokásos egyesületi megbeszélésre készülök, amit télen a lakásunkon, jó időben, tavasztól késő őszig a borospincénk udvarán tartunk havonta egyszer. Tíz év telt el, hogy a fiatalokkal, az Észak-Keleti Átjáró Egyesület tagjaival összetalálkoztunk. A kapcsolatunk döcögősen indult, ami mára már családiassá lett.
Hogyan történt?
Nyugdíjba mentem. Eleinte teljesen magamba fordultam. Mi lesz ezután? Nem kell mennem mindennap dolgozni, mint az elmúlt negyven évben. Szeptemberben nekem nem csengetnek be az iskolába. Amíg dolgoztam, alig vártam a szüneteket, és arra gondoltam, milyen jó lesz, ha nem kell reggelente rohanni. Elértem, és nem örültem neki. Az első hónapokban bánatosan üldögéltem a fotelben sorozatot nézve, még a nagyanyám kötőtűit is előkerítettem. Kötögettem egy hosszú, keresztbe csíkos sálat a nyugdíjas, nagymamaféle fazont magamra öltve. Ki kéne találni valami izgalmasat, nem az én világom ez az öregasszonylét. Jött a fordulat váratlanul, ahogy kell. Egy este az alattunk lakó srác, Krisztián csengetett be hozzánk, az édesapját kereste, aki a férjemmel borozgatott a konyhában. Beszélgetni kezdtünk, elmondta, hogy van egy egyesületük, az Észak-Keleti Átjáró, ami a város múltjával foglalkozik, kiadványokat jelentet meg, kiállításokat rendez, városi sétákat szervez. Megmutatta a Privát félmúlt Miskolcon című sorozatuk utolsó számait, amiből már akkorra négy füzet jelent meg. Ezen fellelkesülve én is elkezdtem mesélni az emlékeimet, de főleg a férjem, Sityu történeteit, ettől meg Ő lett lelkes.
– Írjátok le, ez lesz a Privát félmúlt következő füzete.
Nagyszerű! Itt egy feladat! Lelkesen nekikezdtem, Sityu mesélt, én jegyzeteltem, fényképeket kerestem, rajzolgattam az illusztrációkat. Alig egy hónap elteltével készen is volt a mű. Az Észak-Keleti Átjáró Egyesület tagjai (akik mindegyike a gyerekeim korosztálya) kétkedve fogadtak bennünket, furcsa volt nekik az „öregek” megjelenése. Eleinte zavarta őket, hogy én idősebb vagyok, mint némelyikük édesanyja. Meglepődtek, amikor egy komplett anyagot kaptak a kezükbe, megszerkesztve, fotókkal, rajzokkal illusztrálva. A szerkesztőknek csak csinosítgatni kellett, és elvégezni a nyomdai előkészítést. Legyen könyvbemutató, javasolták, mint eddig is a Privát félmúlt-számoknak volt. Elkezdtünk szervezkedni, a fiatalok nem értették, miért keresgélünk olyan helyet, ami nagy. Annak a 10–15 embernek, aki ilyen alkalommal megjelenik, minek egy száz főt befogadó terem? Arra nem gondoltak, hogy az életkornak van egy nagy előnye: sokan ismernek. A tanítványok és családjuk, kollégák, rokonok, no meg a férjem ismerősei. Éveken keresztül zenész volt. Kocsmazenész. A testvérei is muzsikáltak és muzsikálnak ma is, ez sok ismeretséget jelent.
Pont tíz éve, május elején Miskolc egyik népszerű szórakozóhelyének udvarán volt a rendezvény, amit komplett műsor kísért. Előadóművész barátaink, zenész rokonaink mind felléptek. A könyvből kiragadott részleteket adtak elő, sok zenével, ami a tartalomhoz jól passzolt. Erre az alkalomra egy nótát is írtak, aminek a refrénje az volt „Emlékek a kispolcon, Privát félmúlt Miskolcon” A finálén már együtt énekelték a közönséggel.
Volt médiafelhajtás, készültek riportok, cikkek, fotók az egyesületi tagok örömére.
Sikeresen beépültünk a csapatba. Rendezvények szervezésébe, kiadványok, kiállítások, pályázatok, filmek készítésébe, ott tüsténkedtünk. Avasi borospince-tulajdonosként a pincés társakat is összehoztuk a fiatalokkal, így aztán kiszélesedett a tagság. Unokáktól nagyszülőkig együtt kezdtünk dolgozni. Közösen pályáztunk, működött a kutatómunka, egyre több kiadvány jelent meg az eredményeket bemutatva. A résztvevők is sokoldalú képzettséggel és érdeklődéssel rendelkeztek. Muzeológus, történész, levéltáros, antropológus, jogász, mérnök, tanár, gyári munkás, lakatos, építész, lelkész, fotós – tovább nem is sorolom – adta a hozzáértést és a sokszínűséget. Mára már elképzelhetetlen, hogy ne legyünk benne az egyesület életében. Megszűnt az unalmas nyugdíjaslét. Egymást érik a rendezvények, kutatási programok, filmforgatások, kiadványok szerkesztése, ötlet bőven van, csak győzzük energiával. Eltűntek a generációs különbségek. Néha, ha nem fájna a derekam, azt hinném harmincéves vagyok. Szóval így történt.
Azért az sem elhanyagolandó szempont, hogy jó pogácsát tudok sütni. Hoppá! Az utolsó tepsi kicsit megégett, vagy inkább túlpirult?