Azt hiszem, soha nem voltam boldog igazán, gyerekkorom óta. Az élet adta a pofonokat sorban, néha gyomrosokat is. Én meg tűrtem. Nyeltem nagyokat. És építettem a kis látszatvilágom. A közösségi oldalak a látszatvilágok építésében jó barátok. Csak készíteni kell pár jól beállított fotót, feltölteni valami kis frappáns szöveggel. És már boldog is vagy. Legalább mások szemében boldog. Mert ugye válni még mindig valahol ciki. Pláne úgy válni, hogy nem a férjed csalt meg, csak nem vagy boldog.

A társadalom azt várja el tőled, hogy tűrj. Eléred a 30. meg a 40. születésnapod, öregedj meg, kicsit görbülj is meg a terhek alatt, szedj fel pár kilót, szülj gyereket, legyen karriered, de maradj anya meg feleség. A szex, ha egyre kevesebb, nem baj, ezt is csak viseld el, a szenvedély nem a házas embereknek való. Dolgozz, rohanj, legyél mindenhol elég jó. Tik-tak… Közben meg az életed elrobog melletted. Gyűjteni kell a pénzt, legyen szépen berendezett lakás, autó – legalább háromévente új –, a kötelező nyaralós fotók, látszatkarácsonyi béke.

Aztán egy nap elkezded érezni a szorítást a torkodban. Mintha fojtogatnának. Előbb csak kigombolod a blúzod, de nem segít, elmész néhány kivizsgálásra. Nem találnak semmit, azt mondják, kimerült vagy, de rájössz, nem a munkától merültél ki, hanem a szürke, boldogtalan életedtől.

Közben a társad se boldog, látod rajta is. Veszekedtek sokat. Ajtón kívül mosoly és boldogság, ajtón belül vita, semmi se jó, amit csinálsz. Ő depressziós lesz, te menekülnél. De nincs hova, mert jön a covid, és rátok zárja az ajtót. Az ajtó mögött nyomasztó csend és a felismerés, hogy ha nincs hova menni, közös témátok sincs. Még többet veszekedtek. Amint vége a covidnak, kétségbeesetten próbálsz programokat szervezni, rengeteg étterem, jó drágák, mert hátha a fine dining hozza el a boldogságot. De ott is csak csend van, boldog fotók készülnek szép ételekről, és aztán belemerültök a telefonotokba. Posztoljuk a látszatvilágot. De még mindig jobb, mint otthon, mert kint legalább nincs veszekedés. Nincs elmondva, mi mindent csinálsz rosszul és Ő miért boldogtalan.

Magány. A nyomasztó érzés ott lakik a torkodban mindig már. Állandó baráttá válik. Sose vagy egyedül, de mégis mindig egyedül vagy. Felkelsz, eszel, dolgozol, vásárolsz. Néha még van szex, de nem jó, nincs benne semmi szenvedély. Aztán már soha nincs. Belebújtok a kis saját világotokba, amit magatoknak teremtettetek. Elmenekültök. A depresszió nem jó barát. Látod, ahogy megeszi a másikat. A veszekedéseknél próbálod neki elmagyarázni, orvosi segítségre lenne szüksége, de ő tagad. Te vagy a hibás, miattad ilyen. Kéred, váljatok el. De azt mondja, hagyd, ne bántsd, elmegy és megöli magát inkább. Kitéped a kulcsot a kezéből, próbálsz neki pszichológushoz időpontot foglalni, de azt mondja, nincs miről beszéljen vele. Te változz meg. Mert miattad van minden. A torkodban a gombóc egyre nagyobb, éjszaka nem alszol, csapdában vagy. A saját boldogtalanságod csapdájában.

Kétségbeesetten keresel valamit, ami örömet okoz. Amitől kapsz levegőt. Van rajtad pár kiló. Legyen a mozgás. Kinevet. Mindig mindent feladsz, ez se fog sikerülni. Nézz magadra: egy ronda kövér öregasszony vagy. De most nem adod fel. Először táncolsz. Aztán egyre többet akarsz. Levegő. Az az egy óra minden nap a tiéd. Lélegzel. Szereted. Változol. Formálódsz. Nemcsak a tested, a lelked is. Bátor vagy. Olyanokat mersz megtenni, amit eddig nem. Mert az már sikerült. Miért ne sikerülne más is?

Aztán észreveszed őt. Igazándiból már észrevetted jó régen, csak sose hitted el, hogy ő észrevehet.

Sok időt vagytok együtt amúgy is. És kezded beismerni magadnak, hogy ez az idő más. Hogy amikor vele vagy, nincs gombóc. Önfeledt nevetés van. Megint élsz. Fiatalabb lettél, mert a lelked kezd lerakni valamit. Először csak beszélgettek sokat, nagyon sokat. Aztán felébred benned, valami olyan, amiről azt hitted, neked nem jár. A vágy. De még sokáig nem mered, csak félve álmodsz.

Otthon nem lesz jobb, ha otthon vagy, ott lakik a gombóc a torkodban. Néha előszeded a lakáshirdetéseket. Álmodsz. Álmodsz egy olyan életről, ahol boldog vagy. De lehetetlennek tartod, mert félsz. Mert az évek, a sok szóbeli bántás akkora félelemkerítést emelt köréd, hogy az önbizalmad, mint egy lufi, úgy illant el. Nem mered hinni, hogy lehetsz te még boldog. Hogy sikerülhet. Hogy megcsinálod.

Aztán egy este bátorra iszod magad, és átlépsz azon a másik szemben levő ajtón a szálláson, és már mindegy.

A levegő jön. Lélegzel. Mélyeket. Szenvedéllyel telit. Valami olyasmi történik veled, amiről azt hitted, neked nem jár. Szerelmes vagy. Szerető vagy. De nem érdekel. Itt nincs fine dining. Itt szállodaszobák vannak meg KFC-dobozból. Mégis boldog vagy. Élsz. Valami történik, a gombóc eltűnt. Lélegzel.

Aztán egy otthoni veszekedésnél nagyot nyelsz, és most nem kiabálsz vissza. Csendesen, nyugodtan elmondod vége. El fogsz menni. És most Ő is tudja, hogy ez most más. Vége van.

És végre lakást keresel.

Látod a szomszédok rosszalló nézését, hallod, ahogy összesúgnak a hátad mögött: na, ezek is válnak. Az ismerősök nem köszönnek. Te lettél a skarlátbetűs nő. Ennyi idősen ez nem divat. Tűrni kellett volna, hisz ők is azt csinálják. Őrizni kell a kis látszatvilágokat.

De te végre rájössz, az élet kurva rövid. És ha nem élsz most, ha nem mész most, akkor sose leszel boldog. A kis gurulós bőrönd jó társ volt az elmúlt egy évben. Minden utazás levett egy téglát a kupacból, amit cipeltél.

Beleugrasz az ismeretlenbe, de ahogy kattan a zár és az ingatlanos kinyitja az ajtót tudod, hogy ez lesz az. És mindegy, hogy nincs egy vasad sem, meg fogod oldani, mert erős vagy. A lakás pici, de rohadt nagy mákod van, aki kiköltözött, férjhez megy és mindent otthagy. Hát sok sikert neki. Pici, de otthonos. Olyan, mint valami kis bolond művészlakás. Színes, bolondos, mint mostanában a lelked.

Feleség voltam. Most szerető vagyok. Szabad vagyok. Lélegzem.