Mi ez a recsegés? Hát csak az idegeim simulnak ki. Szépen, lassan, egyik a másik után.

Bárcsak a ráncaim is… dehát az egy másik téma.

Három hónapja nem dolgozom, húsz év többféle munkaviszony után (jó, benne két gyerek, dehát az nem munka, ugye). Először kényszerű, majd választott okokból kifolyólag, angolul ez sokkal jobban hangzik, first by force then by choice, magyarul kirúgtak. És mióta kitaláltam, hogy ha már így alakult, pihenek egy kicsit, szeretnék még egy kicsit ebben lubickolni. Megint csak angolul ezt sabbaticalnak hívják, angolszász területeken bizonyos szakmákban, pl. egyetemeken az oktatókat hétévente egy év fizetett szabadságra küldik, hogy kutassanak, töltődjenek, pihenjenek. Hogy ne égjenek ki, és továbbra is előrébb vigyék a világot.

Na de hát nem egy anya viszi leginkább előre a világot? Nem neki kell a leginkább kipihentnek, feltöltöttnek lennie, hogy a nyolcórás főállása után maradjon energiája a gyerekeire, a családi logisztikára, a láthatatlan munkájára, az üvegplafonra, a büdös zoknikra? Nem panaszkodom, elég családbarát állásaim voltak, elég jó fej a férjem, elég jó a nagymamai hálózat, és a fiúk is már elég önállóak.

De mégis. Kipurcanok. Kipurcantam. Kiégtem. És még csak észre se vettem. A pasim néha jelezte, hogy kezdenek patáim nőni, de amikor benne van az ember a zombulásban, nehéz kilátni belőle. Majd hétvégén kialszom magam! Majd a nyaraláson kipihenem magam! Majd, majd valami! De így, most megtehetem, és meg is teszem, amire mindig is vágytam. Nem nagy dolgok, nehogy azt higgyétek, amikor nem dolgozik az ember és van ideje mindenre, pénze nincs. Mire vágyik egy egyszerű nő? Elmegy mammográfiára és komplett vérképre. Főz a családnak hétköznap is. Egy szó: nutellás croissant (kettő). Meditálok. Félórás gerincgyakorlatot végzek a youtube-ról. Felpucolom ecettel a tengerimalac-pisit a parkettáról. Kávét iszom húsz éve nem látott emberekkel. Terápiára járok. És mindent én, magamért, és ez elképesztően új, furcsa és nagyszerű érzés.

Amitől by force lett ez a kényszerszabadság, az a gyávaságom volt. Nem mertem felmondani egy olyan munkahelyen, ami kicsinált. Nem mertem kockázatot vállalni, nem mertem konfliktusokat felvállalni, mert rettenetesen féltem. Féltem, hogy nem találok másikat. Féltem nem dolgozni. Féltem, hogy akkor ki vagyok én, és mire vagyok jó. Féltem, hogy akkor egy senki leszek. Hogy eltűnök. Hát van egy hatalmas felfedezésem: nem! Nem tűntem el és nem változott semmi! A családom és a barátaim ugyanúgy szeretnek. (Sőt, még jobban, mert sokkal jobb fej vagyok azóta, és van rájuk időm.) A munkám és az azzal kapcsolatos feladataim, amik kitöltötték gyakran az estémet és a hétvégéimet is, de a gondolataimat mindenképp, két nap alatt törlődtek ki teljesen az agyamból. Az, hogy ki vagyok a világban, nem a munkaköröm határozza meg. (Ehhez hozzá kell tenni, hogy biztos vannak kivételek, mondjuk, ha te vagy a dalai láma vagy az első ember a Holdon, de én azokra az esetekre gondolok, amikor nem.)

Múlt héten volt egy nap, amikor sétálni mentem egy barátnőmmel az erdőbe, és odafele úgy éreztem, hogy szétrobbanok a boldogságtól. Hogy ezt nem érdemlem meg. És szabályosan lelkifúróm lett, mert olyan jó volt minden.

Azt hiszem, most jött el az a pillanat, amikor sokan arcon rúgnának. Mert egy dologról nem beszéltem, és az a pénz. Nyilván sokan nem azért nem tartanak mini-sabbaticalt, mert nem akarnak, hanem mert nem tehetik meg. Én se tehettem meg még 1-2 éve, ez most egy különleges ajándék, hogy igen, és iszonyú hálás vagyok a férjemnek, hogy ezt lehetővé teszi. De nem kegyet gyakorol, az „egyszer te, egyszer én” fontos eleme a rendszerünknek. Volt, amikor én voltam ott helyette, amikor ő akart szárnyalni, mást kipróbálni, most én repülök, nem örökké, egy pár hónapig. Tényleg nem akarok senki zsebében turkálni, és ez nem az az ország, ahol normálisan megél egy család egy fizetésből, még kettőből se sokszor, tudom. De meglepően sokan megtehetnék, és mégsem teszik. Mert félelmetes, ahogy az előbb írtam. Vagy egyszerűen eszébe se jut az embereknek, mert nem így vagyunk drótozva. Pedig ha tudatosan készül rá az ember, akár évekkel előtte, félre lehet tenni pihenésre is új autó vagy síelés helyett.

Még nem aggódom azon, hogy mi lesz, szándékosan. De fogok, nyugi. Ősszel be fog ütni, hogy most akkor kéne meló, öreg vagyok, nem értek semmihez, nem akarom azt csinálni, amit eddig, nem akarok bejárni minden nap zombiként egy irodába, hogy év végén ne tudjam majd felidézni, hogy mi történt az évben. Pedig a következő 15-öt még el kell tölteni valahogy, be kell csatornáznom a kreatív energiáimat, közösségbe kell tartoznom, és igen, pénzt kell keresnem. Melós lesz, és parázni fogok. De most olyan jó.