Azt mondják, „kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond”, de egyedülálló anyaként ezt pont ellenkezőképpen élem meg.

13 éves a lányom (Detti) és 17 éves a fiam (Berci). 13 éve egyedül nevelem őket, mert még terhes voltam, amikor Detti apja elhagyott, Berci apjával pedig közös megegyezéssel váltunk el, amikor a Berci még csak kétéves volt.

Már éppen összekapartam magam a földről, és elkezdtem a szépségápolási szakmáim mellett szociális munkát tanulni, amikor kiderült, hogy Berci leukémiás lett. Életem legkeményebb éve következett. Nem engedhettem meg magamnak, hogy összeomoljak, mert ott kellett lennem fizikailag és lelkileg, de nem mindig tudtam elrejteni előle a könnyeimet.

Nem várt otthon egy Társ, egy szerető férj, akinek a vállán kisírhattam volna magamat, vagy legalább elmondhattam volna a félelmeimet. Rettenetesen hiányzott Detti, akire az édesanyám vigyázott Érden, a családi napközijében, hogy Berci mellett lehessek. Ritkán tudtam Dettit meglátogatni, de olyankor mindig „csomagoltunk” Bercinek és nekem puszit, ami kitartott a következő látogatásig.

Mikor Bercit kiengedték a kórházból és az állapota megengedte, hogy ismét közösségbe mehessen, elkezdte az iskolát, Detti pedig újra velünk élhetett és oviba mehetett.

Egy év halasztás után, amikor újra az egyetemre mehettem, emlékszem, a mosdóban örömömben sírva fakadtam, hogy újra ott lehetek és tanulhatom azt, amit igazán szeretek, úgy, hogy mellette továbbra is professzionális szépségápolással segíthettem a rászoruló embereket, mint önkéntes anyaotthonokban, családok átmeneti otthonaiban és nappali melegedőkben.

Az államvizsga előtt egy nappal nyitott meg a Tükörkép Műhely szociális szépségszalon, az álommunkahelyem, ahol szociális munkásként, kozmetikusként, fodrászként, manikűrösként és adományszervezőként segíthettem a kerületi családsegítő szolgálat ügyfeleit ingyenes szépségápolással, ruhákkal, cipőkkel, szépségápolási szerekkel.

Az újságírók egymásnak adták a kilincset, és boldog voltam, hogy ennek az egyedülálló szolgáltatásnak a hírét elvitték az embereknek, mint professzionális segítési lehetőséget. Az egyik ügyfél jelölt az Aranyanyu Díjra, ami büszkeséggel és örömmel töltött el, mert úgy éreztem/érzem, hogy ezzel is elismerték az elhívásomat és elkötelezettségemet.

Noha továbbra sem volt Társam, akivel ezúttal az örömömet és sikereimet oszthattam volna meg, de ott volt/van a két egészséges gyermekem és négy csodás évig a Tükörkép Műhely, ahol közel 5000 alkalommal tudtam nyújtani ingyenes szépségápolási szolgáltatást, és/vagy különböző adományokkal segíteni az ügyfeleket.

Vezetőváltás miatt a családsegítőben felmondtam, és így a Tükörkép Műhelyből is el kellett jönnöm, ami azóta is zárva tart, de remélem, hogy az alapítványommal egyszer újranyithatom ezt a csodálatos helyet, ahol az összes szakmámmal segíthettem. Itt éreztem leginkább, hogy önazonos vagyok és az elhívásomnak élhetek.

A húgom mondta egyszer, amit sokszor magamban felidézek vigasztalásképpen, amikor fájóan hiányzik a hely és a lehetőség, hogy „a Tükörkép Műhely ott van, ahol te vagy, mert a te tudásod, az elhivatottságod és lelkesedésed tette ezt a helyet azzá, ami”, és valóban viszem tovább oda, ahol örömmel fogadják, még ha csak heti pár órára (13. kerületi Prevenciós Központ) vagy havi két napra (Jezsuita Menekültszolgálat), és ha az időmbe belefér, akkor a Konnektor Közösségi Házba, ahol a Test- és Lélekszépítő Alapítványommal egy kis helyiséget bérlek, az lehetek és úgy segíthetek, ahogy leginkább szeretek. Megérte kitartani az elhívásom mellett.

Időközben elvégeztem egy life coach és egy mentorképzést, valamint egy 2 éves mentálhigiénés képzést, legfőképp magam miatt, de azért is, hogy az ügyfelekkel való beszélgetés valóban segítő legyen, és ne vigyem bele a saját problémáimat. Ne vigyem haza az övéiket, és ne vigyen el a túlzott empátia, amit időnként érzek.

Mivel „bánatevő” vagyok, így az elmúlt évtizedek megpróbáltatásai kilókban is megmutatkoznak rajtam, de egy ideje megengedem magamnak, hogy munka után ne rohanjak haza mosni, főzni, takarítani, hanem részt vegyek egy spinning órán, vagy másfél órát szaunázzak és ússzak. Ilyenkor tudom, hogy a gyerekeim a barátaikkal lógnak, vagy csak élvezik, hogy otthon magukban énekelhetnek, táncolhatnak.

Pár nap múlva 8 napos lelkigyakorlatra megyek, ahol teljes csöndben kell lennem, és napi egy órát beszélgethetek egy szakemberrel, aki majd különböző feladatokat ad arra, hogy mit figyeljek meg a természetben, vagy/és magamban. Tilos az internet, a telefon használata, de még egy könyvet sem vihetek, amit már régóta tervezek elolvasni, mert ez a nyolc nap kizárólag rólam kell, hogy szóljon.

Picit izgulok, hogy a gyerekekkel minden rendben legyen, és ne kelljen a húgomnak, vagy a szomszédomnak életet mentenie, a lakás is egyben maradjon, de érzem, hogy időnként muszáj elvonulnom és töltekeznem, mert csak abból tudok adni, ami nekem is van, és csak akkor tudok jól ott lenni másoknak, ha testileg-lelkileg magam is jól vagyok.