Most is írok. A járvány alatt. De érzem, hogy ez már nem elég. Pedig már naponta írok, amit korábban sose tettem. De hiába élesek a betűk, hiába feketéllnek a fehér háttéren, hiába tűnnek kereknek a történetek, én valahol nagyon messze vagyok. Önmagamtól. Pedig most kéne csak az erő, a felszínen maradni, összerántani a családot, messzire űzni a káoszt, új rendszert kialakítani, visszanyerni az egyensúlyt, hogy menjen, hogy legyen, hogy megmaradjon. A család. A gyerekek. Mi.

 Két kerékkel több! Maradhat?

Még csak pár hete, hogy be vagyunk zárva. Már pár hete, hogy be vagyunk zárva! De ez idő alatt már mindenki összeveszett mindenkivel. Az énektanár a fizikatanárral, mert az utóbbi szerint túl hangosan és hamisan énekeltek a gyerekek, és ezért robbanhatott fel az elegy is, ami amúgy soha nem szokott. Mindennek a rezonancia meg az alkalmi kórus az oka… na meg az a 28 centi, ami Középső és Négyes tabletje között maradt az online oktatáshoz felhalmozott könyvek, füzetek, iskolai segédeszközök és az állandósult kajamaradék között. És hát ezt már az üvegbe zárt elegy sem bírta. Igaza is volt. Itt már csak a robbanás marad.

Én is fontolgatom már egy ideje.

Pedig még Férj nappaliban berendezett online irodájáról nem is beszéltünk. Kollégák a képernyő túloldalán, kamerába vigyorgó gyerekek, meglepett vezér, hogy „Jé, neked tényleg öt gyereked van!” és a karateedzésen bemutatott neglizsé.

Hát igen. Apa, anya, 5 gyerek 100 négyzetméteren. Mi ez, ha nem egy tökéletes robbanóelegy?! Ő egyedül akar lenni, neki kell a társaság, na nem az övé, hanem a másiké, ő állandóan enne, ő csak tanulni nem szeretne, ő viszont figyelne, ha tudna. Férj meg kiabálva követel csendet. Azt, ami nincs. Alapból sem, de ekkora állandósult tömegben meg aztán végképp esélytelen.

Covid–19. Világjárvány. Napok, hetek, hónapok, évek, amelyek örökre megváltoztattak mindent. De erre csak később jövünk rá. Úgy mindannyian. Nekem most még felfogni sincs időm. Csak állok a kamra ajtajában és nézem őket, a családomat. És a metamorfózist. Hogyan válik egy jól működő rendszer hirtelen káosszá a korlátozások miatt.

Látom őket. Egyre élesebben. És velük együtt egyre élesebben körvonalazódnak a feladatok. A tennivalók. Az elvárások. Egyvalamit nem látok csak. Magamat. Pedig már majdnem megvolt. Megvoltam. 18 év otthonlét után épp kitörni készültem a gyerekszobákból.

10 évig alapoztam hozzá. 10 éve építgettem magam lépésről lépésre. Egy fura véletlennek köszönhetően a módját is megtaláltam hozzá. Írni kezdtem. Terápiából. Mert Legkisebb 1 éves korában jött egy kósza ötletünk Férjjel, hogy az egyterű gyerekszobából 4 kisebb szobát alakítsunk ki. Az ötlet mellé jöttek is a mesterek, Férj meg ment dolgozni, én meg maradtam itthon az 5 gyerekkel. Meg a mesterekkel. És éreztem, hogy sok lesz ez így együtt. Valahogy ki kell engedni a gőzt. Akkor kezdtem el írni, ami adott egy kis láthatóságot a láthatatlan munka világában.

Most is írok. A járvány alatt. De érzem, hogy ez már nem elég. Pedig már naponta írok, amit korábban sose tettem. De hiába élesek a betűk, hiába feketéllnek a fehér háttéren, hiába tűnnek kereknek a történetek, én valahol nagyon messze vagyok. Önmagamtól. Pedig most kéne csak az erő, a felszínen maradni, összerántani a családot, messzire űzni a káoszt, új rendszert kialakítani, visszanyerni az egyensúlyt, hogy menjen, hogy legyen, hogy megmaradjon. A család. A gyerekek. Mi.

De nincs erő. És hetek, hónapok teltek el így. Egyre távolabb sodródva önmagamtól. Az ár pedig súlyos: testi-lelki betegség, egy széthulló család képe és egy kapcsolat válsága. És már írni sem tudok. Hogy is mondják? Innen szép nyerni.

Aztán egy nap…

  • Gyere, autózzunk egy kicsit!
  • Á, nincs kedvem.
  • Gyere, ránk fér!
  • A gyerekek…
  • Gyere már!

…

  • Mi ez?
  • Egy bicikli.
  • Azt látom. De kié?
  • A tied.
  • Minek?
  • Időnek. Magadra. Mert ha te nem vagy, mi sem vagyunk. Próbáld ki!

…

  • Tetszik?
  • Túl gyors. De szép a színe.
  • Ugye? A többit majd megszokod.
  • Meg akarod venni?
  • Már megvettem. A kérdés, hogy hazavigyük-e?

Régen nem éreztem már ilyen jóleső bizsergést. Menni vagy maradni? Hogy hagyhatnám hátra a családot? Mert ki vagyok én? Hát ez az. De hogy kivagyok, az biztos. Hogy is mondta Férj? „Ha te nem vagy, mi sem vagyunk.” Erő csak erőből tud fakadni. Jókedv csak jókedvből. Kiegyensúlyozottság csak kiegyensúlyozottságból.

A példa pedig én vagyok. A boldogtalanságra is. A mártíromságra. Vagy valami egészen másra!

Az első kör 15 percig tartott. Nem vették észre, hogy elmentem. A 15 percet nem. De az otthonunkba költözött örömet igen. És engem. Hogy mosolygok. Hogy viccelődöm. Hogy kivirultam. Hogy visszatért a hangom. Hogy játszom. Hogy ölelek. Hogy mesélek. Hogy újra vannak történetek.

Hogy élek. És éltetek.

Messze vagyunk már a Covidtól, a kezdeti 15 percből pedig heti háromszor 2,5–3,5 óra lett 150–170 km-es távolságokkal. A nemből pedig igen. Igen magamra. Az életemre, amelyben nem félek elismerni, hogy vannak más szerepeim, mint a családban betöltött szerepem. Nem hivalkodok velük, nem kérkedek velük, de nem is szégyellem őket, az életem szerves részének tekintem őket, amelyek közül hol az egyik, hol a másik hangsúlyosabb.

És kaptam egy új családot. Egy inspiráló közösséget, támogató kézjeleket, drukkot az emelkedőkre, segítő kezeket a defektnél, hőségben friss vizet. Szelet és esőt, napsütést és friss levegőt. Egészséget. Örömet. Boldogságot. Magamra figyelést. És a mindennapi tudatosságot, hogy az élet egyszeri és megismételhetetlen. És ezért felelősséggel tartozom érte.