Bevallom azért ragadtam klaviatúrát, hogy megírjam, hogy ez a pályázati téma mennyire idilli, és meseszerű, kicsit nem is igaz vagy valódi. Mindig is úgy éreztem, hogy akik ezen mozgalom és világlátás szóvivői azok biztos, hogy:
*anyagilag és érzelmileg nem függenek (lehetőleg jól mentek férjhez)
*nem vezetnek háztartást
*heti 2 vagy több alkalommal étteremben esznek
*nincs 3 gyerekük, csak 1 maximum, és az sem sajátos nevelést igénylő
*fővárosban, vagy legalábbis megyeszékhelyen élnek, és nem vidéken

Ettől függetlenül jó, hogy léteznek, de inkább nyomasztanak , mint a BeReal applikáció a telefonomon.

Ha őszintén szeretnék válaszolni arra a kérdésre, hogy „Mi, nők mit teszünk a saját testi- lelki – szellemi jólétünk érdekében” , akkor ironikusan annyit tudnék csak válaszolni, hogy uraljuk a káoszt, és sokszor van, hogy már ez is jobb a semminél, és rengeteget segít a mentális egészség fenttartásában, a szorongás oldásában.

Jogosan merül fel az észrevétel, hogy kicsit negatív és sarkos vagyok a témát illetően…idén leszek 30 éves, nem vagyok anyuka, sem feleség, nincs gyerekem, de azt kell mondjam, hogy a női lét ’puzzle’-jének egy velős része összeállt a fejemben, és napi szinten próbálok egyensúlyozni a mentális egészségemért, de van , hogy egyszerűen nem megy.

Röviden tömören Anyukám 4 éve ment el, Nagymamám 2 éve, most itt vagyok, félig viszem a batyujukat, tudom nem kellene, de annak köszönhetően, hogy ők sajnos azt gondolták, hogy a testi-lelki jólét a sütésben, főzésben, és a kert plusz kiskert rendben tartásával, karrierrel/munkával és gyerekneveléssel megspékelve a legjobb, na hát ennek hála ma már a családom női ágon anyai részről kihalt.
Sem Apám, (57), sem Nagyapám (85) nem tud főzni, Apám a főzésen kívül még a házimunkába be is tud segíteni, de ennyi.  Az Öcsémet már igyekeztem bevonni a főzési folyamatokba, és el tudja látni magát, ma például lecsót csinált.
A most én jövök általában másik 3-4 ember igényeinek kielégítése után szokott következni nálam.

A legtöbben gondolom majd írják, hogy rendszeresen jógatáborba járnak, megtanultak makramézni…kötnek, horgolnak, új recepteket próbálnak ki, hobbi fotósok, festenek, kertészkednek…nagyon örülök hogyha ilyeneket hallok, de azért egy kis irigység vagy undor átfut ilyenkor rajtam, hogy ’de jó neked bazdmeg’.
Tudom arra van időnk amire szánjuk, meg a mi életünkben csak mi tudunk változásokat elérni.
(…)

Szóval hova fut ki ez a sztori?

Írhatnék lelkesítő cicerói körmondatokat, – nem fogok – csak annyit, hogy kitartást, és, hogy hajrá, egy nap tényleg jobb lesz, bármennyire is közhelyesen hangzik, addig pedig ér sírni, nevetni, megőrülni, szeretni!