– Biztos, hogy a feketét akarja? Szerencsétlenséget hoz – veti oda a gondozó.
„Valaki még tényleg hisz ebben a hülyeségben?” – fut át az agyamon, aztán rásandítok a férfira: igen, ha lenne nála só, most biztosan átszórná a bal válla felett.
Egyszer egy állásinterjún megkértek, jellemezzem magam egy szóval. Azt mondtam, szerencsétlen vagyok. Később rájöttem, hogy a szerencsétlenek nem férnek meg a sok proaktív, monotóniatűrő, fiatalos csapatban.
Pedig a monotóniát jól tűrőkkel ellentétben én nem hazudtam: először az óvodai anyák napján éreztem, hogy szerencsétlen vagyok, amikor a cipőm orrának hadartam el azt a négy sort, amiről otthon gyakorolva anya azt mondta: hogy lehetsz ilyen szerencsétlen, hogy még egy versszakot sem tudsz megtanulni?
– Vigye el ezt a két fekete-fehéret. Árvák. Egyet fizet, kettőt kap akció – mondja a gondozó a saját humorán jót röhögve, én meg arra gondolok, hogy a tévéshop már rég becsődölt volna, ha ez a pasi tukmálná az emberekre a sok kacatot.
Általánosban, mikor a kerületi szavalóversenyen elcsuklott a hangom, pedig csak azt szerettem volna, hogy anya engem nézzen és ne a telefonját, hallottam, hogy este nevetve mondja apának, hogy „a Cintiát kellett volna elküldeni a versenyre, nem a te szerencsétlen lányodat”. Pedig az irodalomtanárnőm később több versenyre is nevezni akart. De én tudtam, ilyen szégyen után anya többet biztosan nem jön el velem, és hacsak nem a vasútállomás restijébe szervezik ezeket a versenyeket, apa sem fog elkísérni, így a lehetőséget meghagytam a Cintia-féléknek, akiknek nemcsak tehetségük, hanem olyan szüleik is voltak, akik fuvart biztosítottak a versenyekre, később pedig finanszírozták az írótáborokat is.
– Ha nem akar kettőt vinni, itt ez az öreg. Egy nő adta le, azt mondta, az anyjáé volt.
Belesek a rácsok közé a valaha nagymama-kedvence háromszínű macskára. Az a fajta, akit nem csak szeretettel, de csirkeaprólékkal is túltöltöttek.
Anya szerint a magamfajtának két rendes pofon kell, nem a Vörösmarty Mihály összes költeménye. Apa meg vonogatta a csontos vállait.
„Biztosan genetika. Apád is ilyen volt, folyton festett, verseket írt meg piált. A családját meg le se szarta. De az én lányomból nem lesz szerencsétlen naplopó! Szakmát fog tanulni, mert abból nem lehet megélni, hogy olyan idióta maga költötte meséket szaval, amilyenekkel minden karácsonykor előáll.”
Meglepett, hogy apám emlékszik bármire a szentestékből, mert többnyire már hétkor a nappali sarkában kókadozó pálmával ismerkedett, aki nem tudott olyan gyorsan kiszáradni, mint azt valószínűleg szerette volna.
Este az ablakban cigizve, a masszázsjegyzeteimet bújva sokáig gondolkodtam azon, vajon a nagyapám szeretett volna-e engem, ha nem viszi el a pia negyvennyolc évesen.
– Mit szól a szürkéhez? Valami fajmacska, talán orosz vagy brit, de biztos valamelyik nagyhatalomé, nem értek én a macskákhoz, de ezt tudom, hogy egy család hozta be, mert nem állhatták a természetét.
Szemügyre veszem a terebélyes kandúrt. Opálos szemével gyanakodva méreget, úgy érzem, azonnal megutált.
Mint az első munkahelyemen a Dóri. Ő is azt mondta, szerencsétlen vagyok, mert lassabban pakoltam az árut, mint ő. Mégis megszerettem a diákmunkát, mert lehetett éjjeli műszakban meg hétvégén is dolgozni, a kajaszünetben pedig tanulni. Nem értettem, a Dóri miért húzza a száját, hogy szar a meló és ennyi lóvé még cigire sem elég, amikor én még könyveket is tudtam venni, sőt, elkezdtem spórolni egy írótanfolyamra is, amit aztán sosem fizettem be, mert anyának kellett a pénz rezsire, apának meg borra.
– Nálunk nincsenek ilyen máj kúnok meg effélék. Ha olyat akar, keressen egy tenyésztőt, törzskönyvezett családdal, amire büszke lehet majd.
Indulnom kell. Arra jutok, nekem ma itt nem lesz macskám. Megköszönöm a segítséget, magamban meg, hogy a süketelésével a gondozó elvette az időm, de még az ajtóból visszanézek a balról a második ketrecben gubbasztó fekete kiscicára.
Csak az első félév végén mondtam el apának, hogy egyetemre járok. Milyen szakra? Magyar. Hát tanár leszel, szerencsétlen egy állás. Nem, író leszek. Ezt nem értem. Tudom.
A kiadóba menet beugrom a boltba, és veszek pár alutálcás eledelt. Miközben felsétálok az irodába, azon jár az agyam, hogy minek is költöttem ennyit a nemlétező macskámra.
Aztán beülök a mustársárga fotelba, és a következő órákban még egyszer az utolsó szóig szétcincáljuk a regényemet. A kétségbeesett arcomat látva a szerkesztőm igyekszik megnyugtatni: csak azért érzem magam ilyen szerencsétlennek, mert elsőkötetes vagyok.
Zárás előtt tíz perccel érek a menhelyhez. Sokáig nyomom a csengőt, mire a rozsdás kapu kinyílik. A gondozó kelletlenül vezet a macskaházig. Legalább már nem tol semmilyen marketingdumát, csak foghegyről megjegyzi:
– Ha magának ez a szerencsétlen kell.
A hordozóval a kapu felé menet hátrapillantok: biztosra veszem, hogy a gondozó valamit áthajított a bal válla felett. Belesek a hordozóba, amiből egy hatalmas kék szempár néz vissza rám: „Most már minden rendben lesz, Tinta, itt vagyunk egymásnak.”
