Dacos a kislányom, a kisebb a karomban sír. Ki kellene találnom, mit főzzek ebédre, de el is kellene mennem alapanyagokat venni. A férjemmel tegnap sem beszélgettünk. A sötét szobában mellette fekve, mondtam, hogy annyira hiányzik, olyan nem jó így, szomorú vagyok. A könnyeim is elindultak, úgy éreztem, annyira őszinte és sérülékeny vagyok, hogy még egy náci tiszt is megkegyelmezne. De ő nem. Hallgatott. Megint. A szívdobogásom zaja sem nyomta el a csendet.
Ha elalszanak, akkor pilatesezni fogok. Ott, a nappaliban. Beteszem a kedvenc zenéimet. Mindig azt, ami éppen motivál. A zene bennem húrokat pendít, én leszek a hegedű, és elkezd a szívem dallamot játszani. Hátha egyszer meghallja valaki. Amikor sportolni kezdek, a figyelmem összpontosul. Az izmaim én vagyok. És ha az izmaim én vagyok, akkor érzem, hogy valóban létezem. Érzem, hogy képes vagyok akár akármire. Csak ehhez jó lenne, ha előbb elaludnának a gyerekek. Mert velük nehezen kerülök bele a pillanatba. Az én pillanatomba.
Amikor a zene a tetőfokára hág, a kicsi ölbe kérdezkedik. Imádom, mert olyan puha és babaszagú, jó hozzá bújni. De a bennem lévő másik ÉN, utat kér és felháborodik, hogy akarta magának a zene tetőfokát és arra egy kis izomösszehúzódást. Megértem a másik ÉN-t, vagyis próbálom, de sokszor inkább csak elnyomom. Mert a gyerek az gyerek, és mintha egy láncra vert házőrző lennék, a lánc visszaránt és valahol helyeslem, mert tudom, hogy erre a feladatra is ki lettem nevezve.
Mégis, mikor edzem, az olyan jó. Szeretek elmenni futni, van a lábamban erő, megmérettetek, és közben mégsem mér meg senki sem. Nem állnak a célnál, nem mondják, hogy futhattam volna gyorsabban is. Aztán jó érzés megcsinálni néhány kitörést, és izzadtan hazamenni. Jó látni, hogy vannak gyerekeim, és jó újra róluk gondoskodni. Mikor hazajön a férjem és elújságolom neki, egykedvű. Neki nehéz volt a munkája, értem én, én meg csak futkosok. Nem tudom elmondani, hogy lehet, kevesebbet futkosnék, ha néha igazán és őszinte figyelemmel meghallgatna.
Már elviselhetetlen a szívdobogás és a torkomat szorító magány. Megmondtam, hogy elválok, de azóta olyan félelmetes lett. Nem szól hozzám, de e-maileket ír a közös nappalinkból, ami olyan, mintha egy hódító nép betört volna birodalmamba, és megváltoztatná mindennapi életritmusomat. Elmegyek futni este, hogy egyedül legyek, kapjak levegőt, mert a nappaliban már olyan kevés van.
Elköltözöm, mert nem maradt ott már semmi, csak a félelem. Mikor sírni szeretnék, pilatesezem, mert akkor érzem, hogy valami van, valami létezik, valami valós és bennem is él egy darabka. Egy darabig nem tudom, ki vagyok, csak azt tudom, ha futok, akkor valaki vagyok. A futásom közben elképzelem, ki lehetek. Kinek akarok látszani a bíróságon. Aki így fut, az bárhol vállalja önmagát. A sportteljesítményem erőt ad, mert ha a légzésem kontrollálom, akkor bármit tudok. Én vagyok a világom középpontja.
Kevesebbet sírok már futás közben. Egyszer jön a mellkasomat szorító érzés, és megkérdezem, mégis mit akar? Azt mondja, ez a magány, magányosnak érzed magad. És abban a pillanatban a teljes múltam, mint a villám végigsiet rajtam, az ujjaimon kicsapódva távozik. És megint hálás leszek, hogy a testem velem van. Soha többet nem érzem azt a mellkasszorítást újra.
A gyerekekkel a felnőtt játszóra megyünk, így hívom az edzőparkot. A nagyobbik lánnyommal fogócskázunk, iszonyatosan gyors. A kicsit rákjárásban a hasamon viszem, ameddig bírom. Jól érzem magam velük végre. Most nem én sportolok, hanem együtt sportolunk. Gondolkozom, vajon hogyan tartanék itt, ha nem futok annyit, ha nem pilatesezem? Ha nincsenek meg a saját időpillanataim, ha nem kapcsolódom a testemhez, ha nem földel le valami, talán elszálltam volna a felhők felé, mint egy papírsárkány, amit elengednek a kezek.
Kiszabadultam. Elsősorban önmagam börtönéből. Ezt a börtönt olyan téglákból építettem, amit másoktól kértem, és buzdítottam őket, hogy rakják oda. Igen, oda, sőt egy kicsit feljebb. Megkérdeztem, hogyan lenne jó nekik egész pontosan, ha én eltűnnék itt a falak mögött? A hajam kilóghat vagy egy lyukon a kezem kiférhet? Nagyon fájt nekik, mikor a falat rúgni kezdtem. Még a férjem is megszólalt, ugyan nem felém fordult, hanem a bírónőre nézett, és elmondta, tíz éve nyers maradt a rántott hús, amit készítettem. Ilyet milyen nő csinál? És akkor, bár fájt, kinek ne fájna egy ilyen megjegyzés a főzőtudományára, de tudtam, hogy a futásom minden pillanata megérte.
