„Anya leszek!”

Ez volt az első gondolatom, ahogy az egyre erősödő két csíkot néztem a teszten. Erre vágytam. Ezt akartam évek óta és itt van végre. Anya leszek. Vajon meglepjem vele az emberem, vagy csak mondjam el mint a normálisok? Annyira izgatott voltam, hogy elmondtam. Beleegyező hümmögés volt a válasz.

„Várd ki a végét.”

Kicsit se lehangoló emlékeztető, hogy már vetéltem el egyszer, és az első három hónap ugye lutri. De, anya leszek, most érzem. Védőnő, nőgyógyász, gyógyszertár szentháromságon túl, felettes és HR értesítése, és hipp-hopp nyolchetes vagyok már, kérhetek időpontot drága kombinált tesztre.

Drága kombinált teszt megmondja, hogy minden szuper, kisfiú lesz, és már velünk marad. Emberem már kicsit reménykedik is. Készülnek a listák: bútorok, ruhák, játékok, nevelési tervek, etetési holmik, minden, ami majd neki kell. Ahogy telik az idő már nem kövér nő vagyok, hanem terhes pocakos. A feszülős ruhák most büszkeséggel töltenek el, ahogy hangsúlyozzák a kicsikém méretét. A gyerekosztályon már legálisan nézelődhetek, és nem csak álmodozok. A kezdeti nyugtalanság már szertefoszlott, átvette a helyét egyfajta várakozás, és izgatottság, hogy vajon most kezdjek el félni, hogy amúgy életem legszebb napján milyen fájdalmat fog okozni maga a szülés? Tényleg be fogok csinálni? Vajon jó kondiban vagyok ahhoz, hogy órákig a kezemben tarthassam?

Bizonyos kor felett már a védőnő is nézhet szívhangot, amit valljuk be, egy szovjetektől kölcsön vett, legalább negyvenéves géppel nem is olyan egyszerű. Sebaj, majd a nőgyógyász meghallgatja, ha ő nem tudta a régi géppel. Nyugodtan várakozom, hónapok óta nem izgultam már a kicsi miatt.

De ha a doki nem mond semmit és egy másik dokit hív be, akkor vajon izgulhatok? Elfoghat a félelem a csend miatt? A katasztrofális forgatókönyvek ilyenkor helytállóak, nem?

Azok. Az én kisfiam élete 27. hetében elcsendesítette a szívhangját.

Erre nem lehet felkészülni, itt nincs egy univerzális jó megoldás, egy mondat, ami vigasztalna. Itt sírni kell. Hát engedelmesen, torkom szakadtából üvöltöttem.

A halva szülés egy olyan élmény, amit nehéz szavakba önteni, bár megpróbálhatom. Minden pontosan olyan, mint a normális szüléseknél, csak senki nem sír fel, és elmarad a könnyek közt összeölelkezés a most született családtaggal. Ilyenkor egy kérdés van csak bennem:

„Anya lettem?”

Ki tudja. Terhes voltam? Igen. Szültem? Igen. Berendezett gyerekszoba kész? Igen. Gyerek van? Mondhatni… Akkor nem, nem vagyok anya. De akkor mi vagyok? A többség szerint semmi. Ezt érzem is igazából. Valahol megrekedtem a folyamatban, mint amikor egész nap főzöl, és a hűtő mégis üres. Ezek után végigszaladok a gyász öt fázisán, ahogy a nagykönyvben meg van írva, sírok, kiabálok, vádaskodok, gyűlölök, majd elcsendesedek. Hetek és hónapok telnek el, amíg újra rá merek gondolni egy terhességre.

De nekem nem ez a sorsom, én még két vetélés után feladom. Négy terhesség után érzelmileg ott tartok, hogy soha többé nem akarok terhes lenni. Én nem bírom ki már ezt az egész folyamatot. Így más alternatíva kell, ha a nagybetűs család akarunk lenni a közeljövőben.

„Ha örökbe fogadok, anya leszek?”

Sokat vacilláltam rajta, hogy hogyan vessem fel az emberemnek, hogy mire is gondolok hetek óta. Hogyan mondjam el neki, hogy a megoldás a gondjainkra egy gyermek, akit nem én szülök, és hát na, nem ő csinál. De ezt se bírtam sokáig magamban tartani, és végül is nem vetette el az ötletet, de látszott rajta, hogy el kell fogadnia a gondolatot, hogy ő lesz a családja utolsó sarja. Vajon mások is ezt gondolják? Vajon égni fog felettünk egy lámpa, hogy „Hé, itt a család, aki örökbe fogadott”?

Miután összeszedtük magunkat, meghánytunk-vetettünk minden fontos kérdést, belevágtunk. Hivatalok, agyturkászok, hitetlenkedés, csodálkozás, sajnálat, minden van ilyenkor. De röpke három hónap, és papírunk van arról, hogy állam bácsi szerint szülők lehetünk. Szülők. Vagyis eljutottam ismét fejben egy kérdéshez, ami évek óta nem merült fel bennem.

„Anya leszek?”