Második hét, hétfő. A mélypont.

Ülök a szomszéd szárnyban. Tépem a hajam, és szinte érzem, ahogy a testem saját maga ellen fordul, és egymást eszik a sejtjeim. Mínusz két kilónál járok, aminek normál körülmények között örülnék. A gyomrom görcsben, próbálok összemenni, és az ölembe temetni a fejemet, hátha akkor nem hallom.

A láncfűrészes üvöltés, így neveztem el. Amit két-három zárt ajtón túl és az utcáról is hallani. Senki és semmi nem tudja enyhíteni. A pici úgy üvöltött, mint a vágóhídi malac, akit egy láncfűrésszel szelnek éppen ketté. Innen az elnevezés. Eláraszt a kilátástalanság érzése.

Amikor mások már a délutáni alvást kezdik a beszoktató szülővel, mi még ott tartunk, hogy délelőttre sem tudom bent hagyni a bölcsiben. Valami elemi erővel tombol a szeparációs szorongás. Ép ésszel nem lehet felérni, sem kibírni.

Egy másik anyukával beszélgetek, aki szintén kint várja, hogy mikor telik le az az idő, amit a pici anya nélkül tölt bent a csoportszobában. Azt remélem, sikerül elterelni a gondolataimat, de lehetetlenség. Folyamatosan üvölt.

Már a bölcsivezető is kijön az irodájából, és próbál lelket önteni belém. Nem lehet. Elsírom magam, kész, vége, én ezt nem bírom. Lepereg a szemem előtt, hogy eltanácsolják a picit a bölcsiből, nem tudok visszamenni dolgozni, nem tudjuk fizetni a dolgainkat, minden.

Megbeszélem a kisgyermeknevelőkkel, hogy másnap nem maradok. Beadom a picit, és hazamegyek, ha nem bírnak vele, hívjanak, de ennek nincs értelme, hogy két ajtóval odébb kuporgok és felemésztem magam.

Otthon, ahogy telik-múlik az idő, kezdek felengedni, hogy talán sikerül elérni a tíz órát, amikor kimennek az udvarra, ott talán kicsit könnyebb lesz. Addig folyamatosan csengő frászban vagyok. Maximumra hangosítom a telefonomat, ötpercenként ellenőrzöm, csörgött-e, és hogy kapcsolódik-e az okosórámhoz, ami rezgéssel jelez, ha hívnak. Takarítok, fényes minden, seggen csúszik a légy is.

Fél tízkor megszólal a telefon. Jöjjek, mert nemhogy nem tudják megnyugtatni, nem hagyja, hogy bárki is hozzáérjen, félő, hogy megsérül, ahogy kirántja magát a közeledési kísérletekből, felöltöztetni sem tudják így, nem tudják kivinni az udvarra. A héten másodszor omlok össze.

Egyértelműen nem működnek a bevett gyakorlatok. Hiába olvasok ezer cikket a témában, a legkeményebb kihívással küzdő szülő sincs a fasorban sem hozzánk képest.

Hiába

✅ vártam pozitívan a bölcsit, a munkába való visszatérést,

✅ voltam száz százalékig meggyőződve, hogy ez a lehető legjobb bölcsi a számunkra,

✅ jártunk korábban sokat közösségbe,

✅ vittünk be plüssállatot, anya parfümjével átitatott sálat,

✅ mondtam el neki, miről van szó, és hogy ebédre visszajövök,

✅ nem ébresztettem fel reggel korán, hanem hagytam, hogy addig aludjon, ameddig szeretne,

✅ vettem gyors búcsút…

Semmi nem használt, de még picit sem.

Az utcáról is hallani az üvöltést, hiába az autók, a buszok. Mire beérek a szobába, az ajtónál toporog, és kétségbeesetten kiabálja, hogy „anya, anya, anya”. Felkapom, de üvölt tovább. Átvillan az agyamon, hogy őt itt biztos nem szereti senki, és olyan nagyon megsajnálom, hogy a szívem szakad meg.

Közben a nevelők újabb ötlettel állnak elő. Emlékeznek, hogy mondtam, a családban a nagypapa tudja a legjobban elaltatni napközben.

Ugyan azt szokták mondani, egyvalakinek célszerű végigvinnie a beszoktatást, de a mi helyzetünk már így is elég rendhagyó, tegyünk egy próbát. Ráér-e nagypapa az elkövetkező néhány napban? Ráért.

Az események éles fordulatot vettek. Nagypapa gyakorlatilag két és fél délelőtt lerendezte a dolgokat. A harmadik hét hétfőjén már újra én vittem be, és onnantól kezdve üvöltés nélkül vitte végig a délelőttöket. Egyszer csak elkezdett ebédelni, majd tízóraizni is.

Egy hét után a nevelők megpróbálkoznak az altatással is. A nagykönyv azt mondja, először a szülő altat, de mi a Micimackó ürgéjéhez hasonlóan benne se vagyunk a könyvben. Nálunk olaj lenne a tűzre, ha én bemennék próbálkozni, mondják. Egyetértek. Ez már a negyedik hét. Egy hét sikertelen próbálkozás után felvetem, mi lenne, ha újra bevetnénk a nagypapa-magicet.

Vessük. Működik. Diadal. Öt hét.

Éppen időben vagyunk. Még szusszanni is tudok egyet, és egy utolsó, Jeges Jutka-féle baba-mama tornára is eljutunk. A pici azóta is imádja a bölcsit.

A legnehezebb pillanatokban is éreztem, hogy imádni fogja. Ez lendített át a nehézségeken, no meg a nevelők hihetetlen szeretetteljes és szakértő hozzáállása. Meg persze a nagypapa példa nélküli besegítése. Mindenki a csodájára járt, sokan mondták, hogy még sose láttak ilyet. A vezetőnk elmondta, ő meg a harmincöt éves pályafutása alatt nem látott még ilyen nehezen beszokó gyereket. Ennek örültem. Mert így igazolást nyertek az érzéseim. Nem én drámáztam túl, tényleg kurr*tya kemény volt.

De megcsináltuk. A lerágott két kilót is visszaszedtem 🙂