Megtépázva értem haza. Péter ajtót nyitott, és az arcomat fürkészte szótlanul. Zavartan, de minden eshetőségre készen várta, hogy mi következik ezután. Tegnap ilyenkor még nem számoltunk azzal, hogy minden megváltozik. Tegnap ilyenkor még a karácsonyt vártuk. A fényfüzért kerestük. Aztán hajnalban csörgött a telefon. A nővérem hívott a kórházból, mindkét testvérem ott volt. Nekem már morzsák sem jutottak a reményből, hogy minden rendbe jöhet. Annyit mondott, hogy az éjszaka közepén történt, és ha még el szeretnék búcsúzni Anyutól, akkor azonnal menjek be a kórházba. A taxi áthajtott a piros lámpákon. Elköszöntem, ha az ilyesmi egyáltalán lehetséges. Aztán a Nagyvárad téren, az aluljáróban az utcazenészek a Titanic betétdalát játszották. Én pedig sírtam a zenével együtt, reggel kilenckor a fal felé fordulva, mint valami ízléstelen, olcsó filmben, eltorzult arccal, és nem jutottam el a mozgólépcsőig. Aztán valahogy mégis.
Péter ajtót nyitott, és mindenre készen állt. Arra, hogy megöleljen, főzzön egy kávét, velem együtt süllyedjen a fullasztó csend sűrűségébe vagy artikulálatlanul ordítson, ha én is ezt teszem. Mindenre. De Lencsi más volt, ő nem állt készen semmire, nem is tudta, hogy mire kellene felkészülnie. Azt sem tudta, hogy neki már nem fog jutni az almás pitékből, neki csak a történetek maradtak, amikre vastag por fog ülni addigra, mire képes lesz őket megérteni. Széles mosollyal fogadott, aztán a kapucnis pulcsi zsinórja érdekesebb lett számára, azzal kezdett babrálni tágra nyílt szemekkel. Azokon a napokon sok időt töltöttem a konyhában. Püspökkenyeret sütöttem, meg aprósüteményt. Aztán meg ajándékot csomagoltam. Megszállottan tettem-vettem, miközben pontosan tudtam, hogy a közelgő karácsony csupán egy gyenge lábakon billegő alibi. Advent harmadik vasárnapján a karácsony már csak egy ellobbant láng, ami azon a hajnalon, annál a telefoncsörgésnél aludt ki. Lencsi első karácsonya. Péter kivett néhány nap szabit, és várt, hogy mi fog történni. Hogy felverem-e a következő adag tojásfehérjét, vagy végre átengedem magam annak, ami elkerülhetetlenül meg fog történni. Csend volt, Péter várakozásának csendje, a hitetlenségem csendje. Csak az törte meg a csendet, ahogy a habverő a keverőtál falához koccant. Meg Lencsi. Lencsinek forralttej-illata volt. Péter mindig nevetett, amikor ezt mondtam, de a pihés buksiján a ritka és selymes hajszálak közül édes, forralt tej illatát szippantottam magamba újra és újra. Közben Lencsi nyálbuborékot fújt, és hosszasan ismételgette a magánhangzókat, mintha skálázna. És elvörösödött fejjel visított, amikor hasra fordult és a keze maga alá szorult. Ilyenkor segítenem kell kiszabadítani a karját. Lencsi pontosan ugyanolyan és ugyanakkora nyálbuborékot fújt, mint annakelőtte. Megtöröltem az arcát, és sokadszor is kiszabadítottam a pici karját a mellkasa alól.
Péter hallgatott és várt. Rezgett a vaníliás cukor celofánja az ujjaim között. Előszedtem a fekete garbómat a szekrény mélyéről. A saját szertartásunkat jártuk le, és a tegnap adventjéhez képest az anyátlan holnap sem természetesnek, sem hihetőnek nem tűnt. És ez a magasztosság, ez a szertartásosság zavarba ejtő. De amikor megéreztem, hogy Lencsi rugdalózója nyirkos, és tiszta ruhába öltöztettem, akkor ő sírva és panaszosan tiltakozott, mert utál öltözni, és ebben semmi, de semmi kenetteljes nincs. Meg úgy általában véve semmi kenetteljesség nincs a pisis rugdalózókban, és semmi sem teszi magasztossá a nyálasra áztatott fekete garbómat. Lencsi hajának forrótej-illata van, Lencsi hajának életillata van. A nagymama az a főnév, aminek nincs többes száma. Az anyámat akarom. És Lencsi is az anyukáját akarja.