-részlet-

Hmmm…azt hiszem soha nem éreztem ilyen jól magam passzosabb felsőben, állapítottam meg, ahogy 2020 egyik őszi reggelén munkába sietve megigazítottam, már ismeretlenek számára is észrevehetően gömbölyödő pocakomon az amúgy ritkán viselt felsőmet. Magabiztosan, magamat kihúzva emeltfővel, időben szálltam fel a vonatra, nem stresszelve azon, hogy a hátam alatt vagy oldalt látszódik-e jobban a tegnapi csoki.

A következő pillanatban -2021 augusztus-ezt kanyarítottam egy papírra, már amennyire az írás még ment. Mi van?  Majd egy nadrágomat húzó, néhány fogú, éles hangú azt hiszem éhes gyermeket pillantottam meg. A fiamat! Még azon tűnődtem, melyik bébiételt melegítsem, belémhasított a felismerés, hogy a napi sterilizálások sűrűjében, eltűnt egy évem.

Azt hiszem ez időtájra datálható, mikorra az összes „Ilyen anyuka leszek én!” elképzelésem megdőlni látszott. Egyre többször azon kaptam magam, hogy teljesen elvesztem, valahogy összekuszálódtak az addig ismert szerepeim közti utak, és az irányjelzők melyek az ANYA nevűhöz vezettek, mintha zsákutcába tereltek volna. Azt éreztem, hogy mindaz, aki vagyok, eltűnt, és ez az új meg nem úgy játszik, amiért a főszerepet megkapta. Én nem tudok tökéletes anya lenni, én nem tudok olyan jó anya lenni, mint az Anyám. Minden körülöttem lévő anyatársamat kiválónak láttam, ügyesnek, határozottnak, összeszedettnek. Nálunk meg… miért foltos mindig az a kis body, és miért van mindenhol gyerekjáték, és miért nem főzök minden nap, és mi az, hogy a férjem megy a kedvenc drogériámba és, hooogy Micsooodaaaa??? délután öt óra és én még pizsamában vagyok…az általam megalkotott anyakép teljesen széthullni látszott. Ott álltam és nem voltam munkatárs, nem voltam ’szakember’, nem voltam barát, a ’Hogy vagy?’ kérdést felváltotta a ’Hogy vagytok?’ és egyszerűen azt éreztem nem vagyok fontos…egy valakinek meg akinek igen, az meg nem azt kapta, amiért idejött. Az anyaság gyönyörű lét, vágytam rá, készültem rá és most itt állok és teljesen elveszek benne, elvesztem benne Magam, nem ismerem ezt a nőt, aki lettem. Na szuper, az az amúgy optimista csaj, az ott maradt a szülőszobán – konstatáltam.

Mígnem, minden bátorító „Boldog Anya, boldog Baba!”; meg „Kis gyerek, kis gond…!”; megjegyzés után egyik nap a házunk előtt azon tűnődve, hogy a babakocsit melyik pozícióban emelem majd fel a bejárat előtt magasan nyújtózó lépcsőn, benne a végre alvó gyermekkel, felpillantottam az első emeletre. Életem egyik meghatározó pillanata volt ez. Az orrom hegyén folyó izzadságcseppet letörölve, mely a szemgolyómat azért már kellemesre csípte, hatalmas sóhajom útjára engedve, megálltam. Ekkor augusztus végén megvilágosodva, az ablakon a nagy subást és rénszarvasát megpillantva, halkan egy a házban lakó anyukának, annyit mormogtam: Köszönöm! Nekem az a kint felejtett télapó akkor, ott a mindent jelentette. Mert ugye az anyák mindere figyelnek, naprakészek, precízek…súgták nekem, régi ’kedves’ gondolati torzításaim.

Új erőre kaptam, másnap egy csomó maszatos pólóban totyogó gyermeket láttam és az anyukák is valamiért smink nélkül, kócosabb hajjal jelentek meg a játszótéren.  Az, hogy a csillagok álltak-e másképp, vagy már annyira kizsigereltem az amúgy alváshiánytól szenvedő szervezetem, hogy nem volt tovább, nem tudom. Azt viszont igen, hogy énidőre és kapcsolatokra volt szükségem. Visszatértünk a baba-mama tornára, beiratkoztam varrótanfolyamra, mert, majd varrok cuki kis dolgokat, -azért remélem oviig elkészül az a párnahuzat- belevágtam a régóta halogatott terápiámba, és egy év múlva egyetemre jelentkeztem. Segítségre volt szükségem, és egy mindig önálló, magáért kiálló, mindent megoldani akaró embernek ez nem a legkedvesebb szórakozása, de tudtam, a családunk érdekében szükséges a férjem családfenntartó és esti apuka szerepkörét bővítenünk.

Ma már tudom nem tökéletesnek kell lennem, ha elég jó tudok lenni az is nagyszerű, és csak bizakodom, hogy húsz-harminc év múlva a fiam a pszichológusnál nem mindenért a Muterkát hibáztatja majd. Persze ha igen, az is rendben van, mert minden igyekezetem ellenére sokszor cselekszem antipedagógiai elvek mentén, sokszor vagyok következetlen, hirtelenebb, de minden hibám ellenére szívem minden szeretetével szeretek és igyekszem magam minden életciklusunkban a változás elfogadása, az alkalmazkodás és persze a mindennapi szerep és időlogisztika mentén újra definiálni.

Az anyaság életem legszebb és egyben legnehezebb szerepe, de próbálok bízni az ösztöneimben, és őszintének lenni. Őszintének lenni magammal és másokkal, mert igenis sokat segíthet, ha nem csak a tökéletes anyát mutatjuk egymásnak, hanem a valódit is.  Aztán reménykedem, hogy mai korunkban a mindenhol megfelelni akaró nő, mikor élete csodájával a szülők útjára lép, kevesebbszer teszi majd fel a kérdést, ha macskakőbe szorul, hogy „Nekem, erről miért nem beszélt senki?”