Avagy: Ha én családügyi miniszter lehetnék

Az első gyermekem születésével kifordult a világ a négy sarkából. Amikor az icipici kezével ráfogott az ujjamra, mohón rácuppant a mellemre, érdeklődő tekintetét megfürösztötte az enyémben, megtörtént a csoda. Anya lettem.

Ekkor még sejtelmem sem volt arról, hogy ez az új szerep hogyan alakítja át majd a prioritásokat, hogyan változtatja meg az életünket házaspárként. Azt már sejteni lehetett, hogy életünk legnagyobb szabású vállalkozásába vágtunk bele: megérkezett a gyönyörűszép kisbabánk, akit a Táplálj!, Szeress!, Gondoskodj rólam! háromütemű programnak megfelelően  0/24-ben növekedési pályán igyekeztünk tartani. Sosem felejtem el a kezdeti izgalmakat, amikor ügyetlenül rátettük a babamérleg tetejére a kapálózó, bömbölő újszülöttet: vajon gyarapodott-e, s ha igen, megvan-e a minimum? Közben a tágabb környezetünkből többen is kéretlen tanácsokkal bombáztak minket: mit, hogy kellene jól csinálnunk, mikor kellene cukros teát adni „mert túl sokat szopizik”, illetve sírni hagyni, hogy „nyugodt éjszakátok legyen”.

Az ösztöneim ugyanúgy kapálóztak a tanácsok ellen, mint a baba a mérlegen. Válaszkészen neveltük a kislányunkat és igény szerint szoptattam őt. A saját igényeim háttérbe szorultak, ami az életem eddigi tapasztalataihoz képest merőben új érzés volt. Korábban minden rólam szólt, az én vágyaimról, céljaimról; aztán, amikor találkoztam a párommal, a saját és közös igényeink összehangolása következett. Óriási dimenzióváltás volt az első gyermek érkezése, hiszen a fókusz az Énről és Miről az Őre tevődött át. Nehéz volt ezt elfogadni, pláne úgy, hogy közben folyamatosan elbizonytalanítottak, nemcsak a jóakaró családtagok, hanem az internetes tartalmak is. Állandó kétségek gyötörtek, vajon velem van a baj, és tényleg azoknak van igaza, akik azt mondják, hogy helytelenül húzom meg a határokat a kisbabám és énközöttem?

A gyermek feltétel nélküli odafordulást, kiapadhatatatlan türelmet, mérhetetlen teherbírást igényel. Senki sem mondta nekem, hogy normális, ha átmenetileg lemondok az irányításról, és tiszta szívvel a gyermekre hangolódom. Senki sem mondta nekem, hogy ebből az odafordulásból aztán az következik, hogy magamat sokkal jobban megismerem közben. Három gyermekünk született gyors egymásutánban, mindegyikük teljesen más személyiség, teljesen más temperamentummal – mindegyikőjükre úgy tekintünk, mint tanítómesterekre, a mai napig. Rá kellett jönnöm, hogy nem az a lényeg, hogy a gyerek mit csinál, mit nem csinál, hanem az, hogy Én hogy reagálok minderre. Az a lényeg, hogy mit érzek, hogy hogyan küzdök meg különféle érzelmi helyzetekkel.

A gyermeknevelés egy nagyon kemény és hihetetlenül gyümölcsöző önismereti folyamat volt számomra. Sosem felejtem el, amikor először döntöttem el tudatosan, hogy leszámolok egy-egy mérgező szülői mintával, például soha többé nem mondom azt dühömben a gyerekemnek, hogy Te szerencsétlen!, mert amikor nekem mondta ugyanezt az apukám, az mennyire fájt. A csontomig hatolt. Fáj most is. Ilyenkor megölelgettem a bennem élő kisgyermeket és megölelgettem azokat a gyermekeket, akiket ajándékul kaptam ebben az életben. Csodálatos utazás szülőnek lenni! Van lehetőség tanulni magunkról, az életről és máshogy csinálni azt, ami nem működött jól.

Ezért ha én családügyi miniszter lehetnék, az ideális méretű élettér és autó megszerzése helyett az érzelmi stabilitásra és az önismeret fejlesztésére helyezném a hangsúlyt. Önfejlesztési, önismereti tanfolyamokat, anyaköröket, sportolási lehetőségeket kínálnék ingyen a szülőknek. Minden szülőnek, anyagi helyzettől függetlenül, rendszeresen lehetősége lenne töltőre helyezni magát, kiszakadni a hétköznapi mókuskerékből, kényeztetni magát (Hajas László mesterfodrász anyák napi megmozdulása egy gyermekkórházban szívet melengető kezdeményezés volt a beteg gyermeket ápoló anyukák számára), vagy éppen kiadni magából a gőzt. Hogy utána, ahogy Vekerdy tanár úr fogalmazott, egy jobban gyúrható anyát kapjanak vissza a gyermekek.

Nyugdíjprémiumot, egyéb bónuszt adnék azoknak a stramm nagyszülőknek, akik a család igényeinek megfelelő mértékben tudnak segíteni a szülőknek. Nekünk nincs segítségünk a három kisgyerekünk ellátásában, egyik nagyszülő sincs eléggé jó egészségügyi állapotban ahhoz, hogy unokázzon, sőt, mi támogatjuk őket minden tekintetben. Szendvicsgeneráció, ezek vagyunk mi, így alakult az életünk. Azt azonban látom, hogy sok családban komoly segítséget nyújtanak a nagyszülők, ami óriási arányban járul hozzá a család anyagi és mentális jóllétéhez.

További fontos intézkedésem lenne, hogy a szülőket legalább havi egy alkalommal kötelezően randira küldeném. Egymással! A helyszín, tevékenység bármi lehet, a számlát és a gyermekfelvigyázás költségét az állam állná. Hiszen ha a házaspár minőségi időt tud egymással eltölteni, akkor az egész családi rendszer új lendületet, erőt kap. A férjemmel mi is igyekszünk minden hónapban valami saját programot kitalálni. Ilyenkor kiírjuk egy cetlire az asztalon, hogy Vigyázat, töltés alatt…

Nem hiszem, hogy valaha politikusi pályára lépek, megteszik helyettem ezt mások. Csak remélem, hogy ők is látják majd, hogy a jobb és élhetőbb jövő eléréséhez a társadalom (szülők, gyermekek – családok) mentális egészsége a kulcs.