Csendes szerda délután van, ahogy kinézek az ablakon, látom, hogy az eső éppen elered. Ásítok egyet, érzem, hogy a testem szívesen fogadna egy kis délutáni pihenést. Hirtelen meghallom, hogy nyílik az ajtó, szemem sarkából már látom, ahogy a fehér köpenyes alak felém közelít.
– Mennyi a mai ürített, Johi anyu? – kérdezi tőlem.
Zavaromban nem tudom, mit válaszoljak, gyorsan ellépek az ablaktól, és a mérleghez sietek.
– Még nem mértem le az utolsót – felelem riadtan a nővérnek.
Megfordulok, majd megfogom a legutolsó pelenkát, és óvatosan a mérlegre teszem. Orrom érzékeny vásznát hirtelen éles késként hasítja szét a kemoterápia utáni vizelet szaga. Mérés közben szinte a lélegzetemet is visszatartom, mintha az befolyásolhatná az eredményt, és várom, amíg megjelennek a számok.
– Kevés – hangzik el a nővér szájából, majd kifordul az ajtón, és elviharzik.
Tudom, hová siet. Az ágyában békésen alvó lányomnak hozza a gyógyszert, amely kihajtja testéből a felesleges vizet. Közelebb megyek a fémrácsos kiságyhoz, óvatosan a benne fekvő gyermekem fölé hajolok, csak hogy halljam szuszogását. Végignézek halvány bőrén, amely alól élénk kéken rajzolódnak ki testének erei, s elképzelem, ahogy a kemó éppen keresztülszáguld rajtuk. Miközben bámulom, érzékelem, ahogy szempillák nélküli szemhéja óvatosan megrándul álmában, de nem ébred fel, alszik tovább.
Hát, Johi anyu lettem – gondolom magamban. Nem a Johanna anyukája vagyok már. Itt senki nem szólít így, csakis Johi anyuként emlegetnek. Próbálom felidézni magamban, hogyan jelent meg az életemben Johi anyu.
Egyébként gyűlölöm őt. Állandóan sír, nem tud aludni, olyan, mint egy élőhalott. Könnyes szemmel járkál az orvosok után, hátha valaki majd azt mondja neki, hogy ő aztán tutira meg tudja gyógyítani a gyerekét. Az agya egyfolytában kattog, kutatja a miérteket. Egy rakás szerencsétlenség, csak rá kell nézni. A múltkor is hálóingben mászkált a folyosón, a főorvos meg rászólt, hogy öltözzön már fel, mert itt nem szokás így járkálni. Szegénykém, annyi ereje sem volt, hogy a hálóruháját levesse és normálisan felöltözzön. Nézték is a nővérek a pultban, majd miután elment, szánakozóan összesúgtak a háta mögött.
ÉN nem akartam ezt a nőt. Én csak a Johanna anyukája akartam maradni. Őt szerettem. Nagyon. Minden hibájával együtt. Szerettem, hogy ha leült, a hasa redőkbe rendeződött, és tudott nevetni magán. Szerettem a szorongásaival, az állandó aggódásával együtt. Nem is értem, hogy került a képbe ez a Johi anyu? Ő nem bírja a feszültséget, most is összeroskadva ül a székben, arcát megint könnyek áztatják. Ő nem az a pálma, aki a teher alatt nő, hát senki nem látja?! Rossz volt a casting, kérem a felelőst! – ordítanám, de nem jön ki hang a torkomon. Elképzelem, ahogy testem börtönéből megpróbál kitörni a régi énem, szinte hallom, ahogy szemgolyóim üvegén egy kéz kopogtat és azt kiáltja: Itt vagyok!!! Aztán rájövök, hogy innen nincs menekvés.
Mindenről Johi anyu tehet – állapítom meg magamban. Ki kell őt irtani magamból! Ránézek a csuklómra, és elképzelem, ahogy fogaimmal feltépem a vékony bőrt, látom magam előtt, ahogy elkezd a vérem folyni, s elképzelem, hogy azzal együtt Ő is távozik belőlem…
– Nem akarlak téged – suttogom magam elé, s arra gondolok, milyen lenne Johi anyu nélkül az életem. Újra a Johanna anyukája lehetnék, igen, a gyönyörű, barna fürtös kislányé, aki egészséges, s akinek az anyukája boldog. Élném az átlagos családok átlagos életét, s amikor beteg gyerekeket látnék a tévében, odanyúlnék a távkapcsolóért, hogy egy mozdulattal csatornát váltsak. A látvány ugyan felzaklatna, beleégne az agyamba, szemem könnybe lábadna az együttérzéstől, de igyekeznék magamat azzal megnyugtatni, hogy velem ez nem történhet meg.
DE MEGTÖRTÉNT! – vigyorog a képembe Johi anyu, s újra a valóságban vagyok. Patakokban folyik a könnyem miközben a lányom felébred. Arcán mosoly terül el, ahogy meglát, nem érdekli, hogy sírok. Boldog, mert együtt vagyunk. Semmi más nem számít, csak az, hogy mi itt vagyunk egymásnak. Odamegyek a kiságyhoz, két kezemmel benyúlok a hóna alá, majd vigyázva, hogy az infúziót ki ne rántsam, kiemelem és magamhoz ölelem. Vékony karjaival átöleli a nyakam, arcát a vállamba fúrja, és én vagyok a világon a legboldogabb. Érzem a lányom testéből áradó energiát, az élni akarást, és tudom, hogy miatta erősnek kell lennem.
Sok időbe fog telni, míg elfogadom Johi anyut, de nem küzdhetek tovább ellene. Ő most már az életem része, együtt kell működnöm vele. Felesleges továbbra is a miérteket keresnem. Ezzel az elhatározással vágtam neki az elkövetkezendő hónapoknak, melyek tele voltak kétségekkel, aggódással, reményteli várakozással. A kórházban eltöltött tizenegy hónap alatt sok mindent megéltem. Elfogadtam Johi anyut, még most is itt van velem, pedig már tíz év telt el…
Igyekszem őt kordában tartani, de valahányszor kontrollvizsgálatra megyünk, és átlépem a kórház kapuját, mindig átváltozom Johi anyuvá. Újra érzem a remegést a hasamban, a félelem átjárja az egész testemet. Ha megkérdeznék, mit csinálnék másként vagy változtatnék-e az életemen, nemmel felelnék. Ma már eljutottam oda, hogy tudom, mindennek így kellett történnie. Nem adnám semmiért az aggódással töltött napokat, hónapokat, éveket, mert hálásnak kell lennem azért, hogy van kiért aggódnom. Johi anyut is elfogadtam, bár barátnők azért nem lettünk… Néha felidézem magamban őt, látom magam előtt, ahogy sokkos állapotban bolyong éjszaka a kórház folyosóján, majd beszáll a liftbe, hogy az intenzív osztályra jusson, ahol sírva érdeklődik a gyermeke után. Még most is könnyes szemmel gondolok ezekre a pillanatokra, de tudom, hogy mindez hozzájárult ahhoz, hogy azzá váljak, aki most vagyok. Egy csodálatos gyermek édesanyjává, aki engem választott, hogy támasza, segítője, barátnője legyek egy életen át. Én pedig mindent megteszek azért, hogy méltó legyek a feladatra!
